Csehszlovákiai magyar regényírók 1918-1945 – Szép Angéla háza

Angéla kiment a szobából. Lement az udvar végébe a kert felé, és odatartotta megforrósodott fejét a hűs éjszakának. Leült a szénakazal aljába a szétszóródott szénacsomóra. Kint az utcán a bakter hangjából megkóstolt lakomák íze rekedt ki. — Kettőt ütött már az óra ... Bent a szobában fokozódó zajjal forrt tovább az ünnep áldomása, és kint a csendes éjjel nagy nyugalma kábulatba zsibbasztotta Angélát. Setét volt még körül az ég pereme, és a faluban megtért már minden más múlatás. És megnyílt a tornác ajtaja, csendben, mint a tolvaj keze alatt, és a sötét levegőbe a legátus nyurga teste meredt. Lassan lépett, lement az udvarra, tapogató kereséssel haladt el a ház mellett, át az udvaron, a szénakazal felé. Meglátta Angélát. Feléje hajolt, a bor biztos merészségével. Angéla riadtan nézett rá. — Minek jött ki? A legátus egy ujját a szájára tette. — Csitt!... Maga után jöttem. Angéla felült a szénán. — Menjen vissza! A legátus két karja, mint a pók két lába, az asszony felé tárult, mámoros teste térdre zökkent, akadozó lett a hangja. — Ne ... ne ... levelet hoztam ... ma-magának ... öt pecséttel... Száját előretolta, a feje úgy nyúlt ki a testéből, mint a csigabiga csápja. Angéla kicsi fejébe visszakacagott az este duhajkodása, hagyta, hogy a legátus csápja átfogja, hagyta, hogy a pecsétet a szájára illessze. És a két pókláb tartotta erősen, a legátus szájából ömlött feléje a bor poshadt gőze, és az asszony vergődött, mint légy a hálóban, és azután elmúlt ez is. Megdermedt benne az akarás, hagyta, hogy a fiú sovány, meleg keze a szoknya alatt mohó kereséssel fusson végig meztelen combján. És amikor a legátus lomhán, ittasan nyúlt el felette, benne is ellenállhatatlan akarása ébredt a részeg csóknak. Mikor a fiú kábultan, bárgyún tisztogatta a szénát 235