Csehszlovákiai magyar regényírók 1918-1945 – Szép Angéla háza

— Most van itt az ideje Isten dicséretinek. Nem várt tovább, hanem belekezdett az istenes énekbe, ami aztán áhítatos sóhajjal, pajkos falusi versezetbe csapott át. Kacagás lett a fizetség érte, és ahogy az utolsó disznóságot is elénekelte, lekapta süvegét, szakállát. Nagyot kurjantott. — Ihol e! Tibor Péter a nevem ... A jegyző örömében felugrott. •— Te vagy a', Péter?... Hogy a nyavalya essen beléd, hogy becsapod az embert... Erre iszunk, itt van neked is egy pohár. Az öreg tiszteletteljes állásba meredt. — Köszönöm, jegyző úr, de hát kint a konyhán Terka igen búslakodik... Inkább egy üveggel adjon a tiszteletes úr, hadd igyuk meg ott kint kettesben. A szeme gonosz lobbanással sandított Angéla felé, hogy az menten belesápadt. Sietve kapott fel egy üres üveget. •— Megyek, megtöltöm ... Jöjjön, Péter bácsi, megkapja kint a borát. A pap újrakezdte a nótát, a jegyző is segített. Angéla, ahogy visszajött, felfeszített jókedvvel ugrott a zongorához, és erős, hangos zenével kísérte a két rekedt férfihangot. A tanító addig csendben szopogatta a poharát, de most valahogy úgy érezte, hogy tennie kell valamit. Felkapta a poharat, marokra szorította, úgy itta ki, aztán nagyot kurjantott. — Ejhaj, sose halunk meg! Elkapta a jegyző lányát, és lötyögős lábszárral a lötyögős nadrágban, szilaj táncot kezdett. Az erdész fia követte, a tanító kisebbik lányának szorongatta a derekát, a két öregasszony pedig fent az asztal végén megbocsátó barátsággal nézte a megszilajult mulatást. Angéla nagy feszülést érzett a fejében. Intett a nagyobbik tanítólánynak, aki a tanítóképezdéből tért haza vakációra. — Gyere, zongorázz most te ... A lány elkapta a billentyűt, és a nóta szakadás nélkül hullott tovább a hangszerből. Nem vette senki észre, hogy 234