Csehszlovákiai magyar regényírók 1918-1945 – Szép Angéla háza

A legátus belepirult a sors váratlan ajándékába, Angéla nevető-bosszúsán nézett az urára. — De Sándor ... — Semmi Sándor, ez ítélet, ezt végre kell hajtani — ordított az erdész fia az asszony felé. Nem volt mit tienni, az asszony nem akarta, így hát a legátus csókolta meg az asszonyt. Esetlen mohón, forró kapzsisággal. A száját. Mást kezdtek el játszani, módfelett egyszerűt, de módfelett jót a felfűtött testeknek. Az egyik kiment a szomszéd szobába, és visszajött azzal, hogy levelet hozott. — Kinek? ... Hány pecséttel? És akinek a levél szólt, az kiment a levélhordóval a másik szobába, és annyi csókot adott, vagy kapott, ahány pecsét volt a levélen. A jegyző megtöltötte a poharakat, körülhordozta a tálcát a társasjátszók között. A pap már a nótát gyömöszölte vissza magába, és amikor ő volt a postás, hát a jegyző lányának hozott levelet. Három pecséttel. így azután a legátus is erőre kapott, és ő már öt pecséttel hozott levelet Angélának. Angéla most már titkolatlan akarással ugrott fel, és bent a másik szobában hetykén tartotta a száját a legátus elibe. — Lássuk azt a pecsétet! Egy ... kettő ... három ... négy ... A kamasz ember térde beleremegett a játékba. Angéla nevető szeme megmaradt józanságát is elvette, elkapta két kezével az asszony fejét, és az ötödik pecsét véres harapással égett az Angéla szájára. Amikor kikerültek a többiek közé, a pap már belekezdett, hogy: „Nem vagy legény, Berci..." Csepűszakállas, csörgőbotos vénember nyitott be az ajtón, és vastag hangon szólt bele a viháncolásba. — Szabad az Istent dicsérni? A jegyző szemében a fehéret ellepte a vörös. — Két nap óta egyebet se tesznek, mint az Istent dicsérik. Az öreg nagy nyugalommal felelt. 233