Csehszlovákiai magyar regényírók 1918-1945 – Szép Angéla háza

csirkét, úgyhogy a délutáni szentbeszéd értelmes elmondása igen nehezére esett. De azért elmondta. Angéla az első padban ült, szemben a legátussal, és ahogy néha felnézett rá a zsoltárból, apró kis kacagásokat küldött a fiú álmos, nehéz szemébe. Vacsorára a papékhoz jöttek a jegyzőék, meg a lányuk, meg a kántortanító a két lányával, meg az erdész fia, aki szintén erdésznek tanult. Az asztalfőre a jegyzőné került, száraz, édes öregasszony, aki nem állhatta Angélát, mert az ő lánya már huszonnegyedik évét élte kényszerű szüzességben. Amikor a hideg disznósonka került az asztalra, megértő pillantást váltott a poharak felett a lányával, mivel a sonka közepe szürkésbarna volt, oda már nem ért el a pác leve. A jegyzőt az ételek kevésbé érdekelték, hanem annál gyakrabban dobta a jelszót az asztalra: — Hát nem iszunk? A tanítóné lázadó szívvel szemlélte a pap háza táját, mert a pap fiatalabb volt, mint az ő ura, és mégis feljebbvalója volt, akit mindig a vasárnapi ábrázattal volt okos dolog köszönteni. A két tanítólány összebújt, mint két riadt veréb, az erdész a kisebbik mellé húzódott, és miután a sertéskarajnál véletlenül megrúgta a lány cipője orrát, és az nem húzta el, a tortánál már a térdével merészkedett előre, egész a lány sovány, meleg combjáig. El se húzta aztán addig, amíg meg nem itták a feketét, és Angéla asztalbontás után nem indítványozta: — Játsszunk társasjátékot! ... Ez a jelszó — minden falusi vacsora örök végzete — megmozdította a társaságot. Az öregek félrehúzódtak az asztal végére, a fiatalok körbe ültek a szoba üres részén, és ügyelve, hogy jól helyezkedjenek el: egy fiú, egy lány, belekezdtek a játékba. Angéla hangja élesen csattant ki a zűrzavarból, sietős buzgalommal kötözte a jegygyűrűjét a spárgára, és szőke száját előre formálgatta szellemes válaszokra. Közben teltek a poharak, a szőlő sárga vére piros vérré lett bennük, a két tanítólány arcára is piros színt festett. Az erdész fia kiáltott: — Szűkebbre a kört! 231