Csehszlovákiai magyar regényírók 1918-1945 – Szép Angéla háza

— Kit keresnek, édesapám? Azt a kancsal mestert? Kacsó Ignác örvendezve nézett a fiára. — Azt hát, hogy az istennyila üssön belé, tán láttad valahun ? A kisfiú készséges buzgósággal mutatott Pipanyak felé. — Oda ment be Pipanyakhoz, amíg apámék az udvaron vótak. Megenyhült ábrázatok fordultak a Pipanyak kocsmája felé, és szótlan értéssel indultak el a lábak. A kurátor kivált közülök. — Menjetek csak, én még pár szót váltok a mérnökkel. A papék meg Szlávik még az udvaron nézegették az új épület helyét. Galamb Sándor félrehívta Szlávikot, csendesített szókkal szólt neki. — Csak annyit akartam még mondani, hogy a fuvarral tessék másképpen kalkulálni. Az állomásról két korona lesz mázsája, a városból meg öt... Szlávik szája szélén megértő nevetés fakadt. — Gondoltam én magamtól is, kurátor úr, nyugodjanak meg. Bent a kocsma hosszú asztalára Pipanyak már előkészített tizenkét decis üveget, ami olyan volt, mint a lámpaüveg, felül szűkebb, alul szélesebb, de épp hogy feneke is volt. A tizenkét cilinderben gabonapálinka volt. Az üvegek alól a fenyőasztalból szívós folytonossággal áradt ki az elmúlt italozások pállott emléke. Amikor a tizenkét ember képes szippantással kóstolt elsőt a múlt szétterjedő szagából, akkor Pipanyak már dolgavégeztén nézett ki rájuk a söntés léce mögül, jósággal és sanda örömmel. A tizenkét üveg köré tizenkét kemény, csimbókos kéz hurkolódott, tizenkét kar lendült és tizenkét torok nyelte kéjjel és örömmel a nap áldomását. Az asztal egyik végén Nánásy ült, őelőtte borosüveg állt. Ahogy kiürült a tizenkét cilinder, mint figyelő karmester, intett a szemével Pipanyaknak. És a tizenkét cilinderbe új ital került. Kint az utcán, az ajtó előtt esett hátú, lógó mellű, ledolgozott asszonynép gyűlt, először egy, aztán kettő, 229