Csehszlovákiai magyar regényírók 1918-1945 – Szép Angéla háza

hoz. Az asszony beszélt, ugrált egyik gondolatról a másikra, mint a lepke egyik virágról a másikra: könnyen, színesen. A pap lomhán ereszkedett a székre, és Szlávik figyelő szeme ezt az együvé került két életet nézte. Ez a fáradt, súlyos mozgású test, a férfié, ez parasztősök földillatú és nehéz harcban formálódhatott hajtása volt, aki végzetesen hirtelen mozdulattal lett nadrágos és szemüveges úr. Ez az asszony pedig korhely urak hosszú láncának kéjt kereső ágyékából fakadhatott fekete virágnak erre a világra. És most itt, együtt, kivetődve a falura, vajon milyen lehet az élet, amelynek óráit ezek együvé zárva pergetik? — Mióta házasok? — Tizenhárom hónapja. Ahogy Sándor ide került, mindjárt megtartottuk az esküvőt. — És gyerek? Brutálisan ment ezzel a szóval Szlávik az asszonynak, ő maga se tudta, miért. Az asszony bizonytalan, tétova nézéssel siklott el az ura felett, Járót pedig a szemüvege mögött a bűntudat színezte vörösre. Az asszony szeme az asztalterítőre siklott le, vékony ujjai mozdulatlan álltak egymás mellett. — Nincs ... A tavaszi napfény a zongoráról átsiklott az asztalterítőre, csend volt a szobában. Hosszú, egyenletes csend. — ... pedig szeretnénk, jó volna, ha volna. Az asszony mondta ezt. A pap pedig nagyot nyújtózkodott a széken, és kibámult a hazatérő napba. — Talán jó lenne, ha mennénk, mert este lesz, és a sötétben bajos lesz feljegyezni a javítanivalókat. Te pedig, Angéla, szólj a lánynak, hogy készítsen moslékot a disznóknak. Kint a tornácon az asszony a korlátra könyökölt, és nézett utánuk, a pap meg a mérnök után, ahogy azok komótos, lassú léptekkel mentek a templom felé. 210