Csehszlovákiai magyar regényírók 1918-1945 – Szép Angéla háza

2 Már déltájban eleven lett a falu élete. Kőművesmesterek, vállalkozók jöttek, ki kocsin, ki biciklin, körülszaglászták az ócska templom falait, mérték, nézegették, úgy állták körül, mint mészároslegények a letaglózott marhát. Egyik bádogos a feleségével volt, Szlávik is ott nézdelődött közöttük, és megkérdezte: — Hát az asszony mire jó itt, Reizman úr? A bádogos komoly maradt. — Neki jobb szeme van, a toronyba meg nem lehet most felmászni, alulról becsüli meg, hogy hány tábla bádog kell. Az asszony messzebbre ment a toronytól, szemét nekifeszítette a karcsú, hegyes toronysisaknak, és a szája mozgott, mint aki számol. Faragó, egy kis köpcös, hetyke arcú kőműves, vigyorogva szólt közbe. — Fenét azért. Azért kell az asszony, mert csak az tud összeadni meg szorozni, mert magának, Reizman, kétszer kettő, három. Dühösen nézett vissza a bádogos, de nem vetett ellene semmit. Ügy látszott, mintha igaza lett volna Faragónak. A másik kőműves, Kiss Józsi, Szlávik mellé húzott. Bizalmaskodó, kerek ábrázatán a ravaszság virított. — Beszédem volna mérnök úrral. Szlávik kelletlenül fordult meg. — Tessék. — Pardon, csak azt akartam tudni, hogy kaphatnám meg legbiztosabban a munkát. Szlávik komolyságot tett magára. — Van annak egy holtbiztos módja, Kiss ... A mester szeme felvillant. — Hogyhogy? — Megsúgom magának: legyen maga a legolcsóbb, egész biztosan magáé lesz a munka. Csalódottan kuncorgott fel belőle a nevetés. — Jó, jó, azt tudom, de ha a mérnök úrék akarják... 211