Csehszlovákiai magyar regényírók 1918-1945 – Szép Angéla háza

szabad, hogy lássalak. Ha nem jössz ide, talán megbékélnek veled az emberek, s ha alázattal, sok imával viseled anyaságod keresztjét, el fogod feledtetni szomorú sorsod okát. Menj tehát, te százszorosan szenvedett! Tudta, hogy nem felelhet erre semmit. Felkelt ültéből, még megcsókolta csuhám szélét, s lassan elment. Nem látom soha többé! Magam sem tudom, meddig ültem ott. A délebédre hívogató csöngettyű éles szava riasztott föl elmerülésemből. Lélekben megváltozottan jutottam be a házba, s töredelmes hittel végeztem el ebéd előtti officiumomat. Az ebédnél vígan voltak. Balázs úrnak, aki házunkat olykor finom borral látja el, jókedve lehetett valahol Lengyelben, mert onnan írt az ispánjának, hogy küldjön át nekünk néhány kis hordó borocskát. Valami nagy vétket követhetett el Balázs úr, hogy így keresett bocsánatot bűneire. A bor kóstolgatásában és erős dicséretében voltak az atyák hangosak, de fráter Eusebiusnak vizsga szemei vannak, s átszólt az asztalon: — Valami bánt, Hilarius testvér, hogy nem örvendezel velünk ? Fra Giuseppe metsző kését szúrta közbe: — Az új Madonna! Majd elismerően tette hozzá: — Szép parasztlány. Mondják, hogy az apja a Ghéczyek közül került, azért nem tudják megszokni a falubeli jobbágyok sehogyan. Félig úri kisasszony! Jacobus hozzátette még: — Az anyja meg, bűnét jóváteendő, veri a lányát. A piros arcú s pókhasú Eusebius reccsentette mellé: — De tudod, de tudod! — és nevetett. Nyugtalanul szóltam: — Kérlek, ne folytassátok, semmi értelme nincsen csúfolódásaitoknak. Fra Giuseppe ismét kacagott, s most egy nagyot vágott: — Világi nyelven mondva, az ilyet odakint szerelemnek is nevezik ... Mindenki felszisszent. Elvörösödve, s bevallom, fegyel202