Csehszlovákiai magyar regényírók 1918-1945 – Szép Angéla háza

túl, ezt a boldog érzést mind belefestettem a képbe. Lassan munkálkodtam, félvén, hogy hamar elkészül, holott ezt nem akartam. Szeme nyugodtan pihent rajtam. Olykor, ha hosszasabban felejtettem rajta tekintetemet, elmosolyodott, lesütötte a szemét. Csillogott, fénylett a nézése. Ismertem minden részletét arcának. Boldogan vártam a következő napokon. Mindig eljött. Am két-három nap múlva, mintha bágyadtabb lett volna az arca, szemei beesettek voltak titkolt sírástól. Megkérdeztem: — Sírtál tegnap, leányom? Ijedten nézett rám. — Tekints gyóntató atyádnak — folytattam —, vagy gyógyító orvosodnak, beszélj! Szeméből kihullott egy könnycsepp, majd szaporán hulldogáltak utána a többiek is. Hangtalan zokogás rázta a hátát. Kisgyermeke ijedten vele sírdogált. A kitáruló nagy bánat mély részvéttel töltött el, de csak álltam előtte tehetetlenül, anélkül hogy segítséget tudtam volna neki nyújtani. Közelebb léptem hozzá: — Mi bánt? S hogy még mindig nem felelt, fejére tettem a kezem: — Nem bízol bennem? Különös, meleg fény csapott ki a szeméből, ahogy rám emelte. Gyújtott, lángolt ez a fény... és én nem tudtam ellenállni... elkövettem! Elkövettem! Arcához hajoltam, belenéztem a szemébe, s egy bűnös csókot, férfinak bűnös csókját asszonyi szájra, azt adtam a leánynak! Magam sem tudom, miként történt. Arcomon reszketés futott keresztül, a következő pillanatban visszaugrottam, s megrettenve a szörnyű, közönséges, emberi bűntől, leültem egy fatörzsre. A leányasszony alázatosan emelkedett föl ültéből, s még mindig könnyezve, megcsókolta a kezem. — Ö, páter úr, te olyan jó vagy hozzám, mint senki más. 200