Csehszlovákiai magyar regényírók 1918-1945 – Szép Angéla háza

Nera jött. Déli árnyékok feketéllettek a fák alatt, két testvérem benn, az írószobában vidáman társalgott afölött, hogy milyen festékeket használjanak a káptalan új okiratára, amelyért a püspök úr már harmadszor üzent. Néhány fiatal testvérünk csendes mormolással tanulgatott a kert útjain — ezek (megszakították sokszor csendes álmodozásomat, mert révedező merengésnek adtam magam. Nem jött. S ekkor — másként nem tehettem — felemelkedtem ültömből, áthaladtam a kerten, s nemsokára ismét a faluba vezető úton találtam magam. Meg kellett keresnem! Napok óta nem jártam már erre, szinte újnak tetszett minden. Szemem kutatva keresgélt. Tétován állottam meg két parasztasszony előtt, akik egy kút mellett állva beszélgettek. Illendően köszöntöttek, aztán szótlan várakozással néztek rám. Felbátorodtam, s közelebb léptem hozzájuk: — Hol van az a lány, akinek fia született? — kérdeztem. — Az én lányom? — kérdezte az egyik élesen. •— Bizonyosan a tiéd, ha így kérded! — Kint van az uraságunk földjén. Szinte parancsolóan szóltam: — Holnap küldd el hozzám! Nem szóltak semmit, de úgy éreztem, hogy távozásomat nyomon követi a hangos és kíváncsi beszéd. Mintha nevetést is hallottam volna a hátam mögött. De másnap eljött. Csendesen üdvözölt, főhajtással fogadtam. — Miért nem jöttél tegnap? — Azt hittem, nem kell jönnöm többé ... Türelmetlenül intettem a fejemmel, aztán ránéztem az arcára, színlelt közömbösséggel, mintha csupán az arcvonásaira lennék figyelemmel, a képem miatt. Pedig nem ezért. Szívem ajtaján már az ördög kalapált, kezem megremegett az örömtől. Különös érzés volt, ismeretlen... Közömbös kérdéseket adtam föl neki, amelyekre illedelmesen felelt. A lelkem eddig nem érzett boldogsággal áradt 199