Csehszlovákiai magyar regényírók 1918-1945 – Szép Angéla háza

első látásra oly apróak, hogy szinte jelentőség nélkül valók, ám ha közelebbről vesszük szemügyre őket, segíteni nem tudunk nehézségeikben, s állunk előttük gyámoltalanul, mintegy magukra hagyva őket, hadd folyjanak kijelölt partjaik között, akár jók, akár rosszak. Részvéttel voltam a leányanya iránt. Hosszasan néztem rá — magamnak is restellem bevallani, hogy másképpen gondolkoztam most felőle, mint Anyám, vagy az Istenanya felől, különös, megmagyarázhatatlan, soha nem tapasztalt érzés volt ez... Kényszerít, hogy foglalkozzam vele gondo­lataimban, hiszen munkám legnagyobbikában mintegy segítőtársam lett. Megdöbbentem. Nem! Nem szabad, hogy eddig ismeretlen és gondosan távol tartott érzések váljanak úrrá bennem, s hogy én a legközönségesebb földi vágyak rabjává legyek. Halántékomon lüktetett a vér. Mélyen szégyelltem ma­gam, hogy csak egy pillanatig is gondolhattam ilyesmire. Felállottam. A nap a felhők mögé búvott, távolról mintha mennydörgés hallatszott volna a hegyeken túl. Kiszáradt torokkal mondtam neki: — Eső lesz. Menjetek haza ... Felemelte a tekintetét: — És ha holnap is? — Akkor nem festünk — mondtam, majdnem boldogan, mert így reméltem azt, hogy nem kell vele gondolnom a nap minden órájában. Másnap valóban esett még. Zúgtak a fák, hatalmas ágak törtek ketté, a hegyekről piszkossárga patakok ömlöttek, s Jacobus testvér szép virágai vízben áztak. Szürke felhők ülték meg az eget. Hogy örültem ennek! Pihenés! Többször kértem az Űr segítségét a kísértések elűzésére. Sikerült ismét megerő­södnöm lélekben, s újult kedvvel tervezgettem más fest­ményeket, amelyekkel még ékesíteni akartam a rend házát. Mély csendben ültem egyedül az íróteremben. Két raj­zoló testvérem festéket tört valahol a túlsó kamarában. Egyszerre csak, távoli zenéhez hasonlatosan, megszólalt a leány. Megrezzentem, óvatosan tekingettem körül. Sehol. 196

Next

/
Oldalképek
Tartalom