Csehszlovákiai magyar regényírók 1918-1945 – Szép Angéla háza

Fülem káprázata volt, bármennyire is azt akartam, ne halljam többé: minél inkább távolodni szerettem volna e hangtól, annál jobban csengett a fülembe. Belemélyedtem a rajzolásba, később elővettem szentatyák írásait, hogy magasztos dolgokkal töltsem időmet — nem tudtam legyőzni magamban a kísértést. Pedig ez nem is volt elég. Később őt magát is láttam: az arca elmosódó körvonalakban jelent meg a falon, mosolygott, el-eltűnt, volt pillanat, amikor szomorúan nézett rám. Én magam is ott állottam mellette, haját simogatva, vér szökellt ujjaim hegyébe. Mintha füst gomolygott volna arca körül, elő-elővillant, pedig most már görcsösen erőlködtem, hogy másra tereljem figyelmemet, majd arra ítéltem magam, hogy borsószemeket szórjak a térdem alá, s ezekre térdepeltem. A megkísértetések órája volt rajtam. Most a kísértő győzött, holott erős akartam maradni. Lassan mentem a sarokba, ahol a félig kész Madonna-kép várta a szép időt a falnak támasztva. Félrehajtottam takaróját, leültem a kép elé, és hosszasan néztem. Majd az ablakhoz siettem, nézni, nem derül-e még odakint? Látni szerettem volna. Vártam ... Nem lehetett. Másnap is ólomszínű volt az ég, harmadnap is. Már azt hittem, ítéletidő ez, Medárdus-napi ígéret, negyvennapos özönvíz. A Regulákat másoltam új pergamenre, én voltam a legszorgalmasabb énekes matutinumtól vesperaeig, vidáman vetettem le csuhámat, amikor sor került rám, hogy Benedictus testvér rám is mérjen tíz vesszőcsapást, de mintha mindig ördögök incselkedtek volna velem ... Hogy három napja nem láttam, nyugtalanított. Gondolataimban képe még inkább megszépült, beszéde finomabb, kifejezése szelídebb lett, s már-már ígéretet tettem magamnak, hogyha az eső még ezután is esik, inkább a homályos templomban folytatom a festést, ahová a leánynak szabad volt belépni. A bölcs prior úr szigorúan vette a klauzúrát. Másnap azonban végre napfényre ébredtünk, arany napsugarak zuhogtak a kertre, a színek még kívánatosab197