Csehszlovákiai magyar regényírók 1918-1945 – Szép Angéla háza

dembŐl, mert sápadt arccal nézett utánam, amint egykedvűséget színlelve sétáltam tovább, nehogy túlságosan feltűnővé váljak. Még azt hinnék, hogy a leányanya miatt koptattam saruimat eddig ... Másnap a kis kápolna egyik padján vártam. Kikészítettem a vékonyra gyalult, festékkel jól megalapozott deszkatáblát — finom kőrisfából rótta össze az ezermester Rogerius testvér —, s immáron semmi sem riaszthatott vissza attól, hogy megfessem az új Madonnát. Imbolygó lépésekkel jött. Magához szorította kisgyermekét, sűrű haját fekete kendő alá gyűrte, alázatosan hajtott térdet előttem. Mosolygó, vidám arccal fogadtam. — Meggyóntad immár vétkeidet, senkinek sem tartozol, egyedül az Űrnak alázattal és imádsággal — szóltam hozzá. — De hogy kedves légy az Űr és az emberek előtt, képen megörökítelek téged s a kisfiadat... Még a lélegzete is elfulladt: — Az nem lehet... — rebegte. — Miért nem? — Az nem lehet... — ismételte konokul. — Afelől te már nem határozhatsz — feleltem. Nem tudta, mit válaszoljon, tanácstanul állott előttem. Megfogtam a kezét. — Térdelj le — parancsoltam neki —, és szorítsd magadhoz gyermekedet. Engedelmesen tette meg. Kék szeme reám világított, félve sóhajtott egyet, fejét mellére ejtette. Igen! Ilyennek gondoltam el a Madonnát. — Ezentúl mindennap eljössz ide, így térdepelve foglak megfesteni, hogy kedves légy mindenki előtt. Ha elfáradsz, szólj, pihenünk. Bizonyára különös dolog volt ez, hogy a falusi leányasszonyról fessek Madonna-képet, de úgy reméltem, hogy a prior úr megengedi nekem, s a kápolnánk különben is fel volt mentve a klauzúra alól, vasárnaponként itt hallgattak misét a falubeli asszonyok. 185