Csehszlovákiai magyar regényírók 1918-1945 – Szép Angéla háza

jelkép volt Madonna is, akit Fiesoléban festettem, a franciskänusoknál s a gyermek Jézus, akivel a boroszlói minoritákat ajándékoztam meg. Jelkép minden, a magunk élete is, hogyan ne lenne jelkép egy gyarló festmény... így feleltem neki: — Isten véghetetlensége éppen abban rejlik, hogy a percek különböző változásban peregnek egymás után. Az ezerféle szín, a kacagás, sírás, az indulatok változósága, jóság, rosszaság, fény és árnyék jelentik Isten véghetetlen birodalmát, s ezeket kell nekünk képekben kifejezni. Az élet örömét, a megbánás és az alázat fájdalmát, a fölöttünk keringő napot, a gyümölcsöt, amely érik, a csecsemőt, amikor gügyög s a harcost, amikor elesik, vetést, aratást... mindent. És Pál apostolt is, de harcolva lázzal, s halmokat Isten napjának reszkető fényében — mondtam lelkesülten. Fra Giuseppe legyintett. — Pogány vagy és magyar, tehát fiatal vagy! Minden esendő formát meg kell tisztítani a salaktól, s az örök lelket önteni bele. — A mi adományunkkal Isten minden birodalmát elevenen kell bemutatnunk! — vetettem közbe. — Te még csak a lépcsőjénél jársz a művészeteknek — mondta kevélyen —, félő, hogy be sem lépsz a Csarnokba, hanem kint maradsz a vásári zajban. Nern folytathattuk. Itt volt a lámpagyújtás órája, a harang esti imára csendült, besötétedett már, mennünk kellett. S bár nem beszélgettünk aznap többet a nagy kérdésről, magunkban sokat gondolkoztunk rajta, s azt hiszem, mindketten úgy véltük, hogy egyikünknek sincsen igaza teljesen. Zavaros útvesztőbe kerültünk. Hosszasan imádkoztam a dormitóriumban még a vecsernye után is. Leborultam a kőpadlóra, és erőt kértem a magam számára, hogy elhatározásomat beváltani tudjam: meg akartam festeni az új Madonnát, valami más módon, mint azt Fra Giuseppe tanította. Nyugtalanul töprengtem egész éjjel, de az éjszaka sötét j é177