Csehszlovákiai magyar regényírók 1918-1945 – Szép Angéla háza

ben kuszák voltak gondolataim, nem öltöttek szép formát. Határozottan magam sem tudtam még, mit akarok, pedig elhatározásra kellett már jutnom, ha meg akartam mutatni, hogy érdemes vagyok a kolostor bizalmára. Engedélyt nyertem a jóságos prior úrtól, hogy néha rövid időre kimehessek a faluba az egyszerű emberek közé, s vígan poroszkáltam mezei utakon, olykor a fűben üldögélve nézegettem az emberek sürgését-forgását, a felhők kergetőzését s az ég kék színét. De régi, töprengő természetemet belülről fakadó vidámság váltotta fel, az új Madonna képe mindinkább kialakult bennem. A természet sok egyszerű csodája segítette, hogy életre keltsem. Egy napon magamba mélyedve ballagtam a falun keresztül. Ismét a helyesen festendő Madonnáról elmélkedtem, amikor egy félénk hang köszöntése riasztott e való világra. A köszönés irányába fordultam, s ebben a pillanatban azt kellett éreznem, fa vagyok, s gyökereim nem eresztenek. — A Madonna! — kiáltottam akaratlanul is. Egy kis jobbágyház kapujában fiatal nő ült, szelíd, szinte úri arcú nő, hasonló nem is volt több a pórok között, nemes kisasszonyok között talál ilyeneket az ember. Amenynyit illett meglátnom: barna haja volt és kék szeme, de ezek a szemek szelídek s félénkek voltak, az arca fehér. Volt ezen az arcon a megbántott s megalázott asszonyembernek kifejezéséből valami. Ami azonban izgalommal töltötte el a szívemet: ölében, karjai között csöpp kis gyermeket, pufók, szőke gyermeket tartott, amilyet angyalnak festett egyszer jókedvében Fra Giuseppe. Hogy hosszasabban álltam meg előttük, a fiatal nő zavartan állt fel, a kisgyermek vidám csicsergéssel nyúlt felém, anyja elpirosodott zavarában, s köténye ráncait igazgatta. A délutáni nap rátűzött arcára, s halavány dicsfény reszketett haja körül. Nem az emberi szépséget kerestem rajta, hanem az anya arcának nemességét, a lélek földöntúli szépségét kutattam, amely maradandó. Olyan volt ez így, mint egy máris megfestett kép. Kék ruha, barna haj, felhőfoltokkal tarkázott ég, a házfal fehér volt, s a virágok úgy hajlongtak, mint az Assisi körül. 178