Csehszlovákiai magyar regényírók 1918-1945 – Szép Angéla háza

Jancsi meg se rezdült az ilyen vádra, nehogy a mozdulata a vádat igazolja. Csak az arca fintorodott el gúnyosan: — így tudja? — így én. — Akkor azt ajánlom, hogy mindig kerüljön el. Mert most is velem beszélget, én föltartom az idejét, hogy azalatt valaki lehúzza a gatyáját is a lábáról, mert ahol én vagyok, ott azt is lehet. — Azt is tudom, hogy a Laci mégis benne volt — mondta Lajos a maga szavát. — Hát még? — A Josko! — Majd éppen az! — De nem árulnátok el magatokat, az istenit a büdös betyár fejeteknek! A Josko is akkor mindjárt reggel velem volt, kerestük a kocsi nyomát, de még egy pillantással se árulta el, azt se, hogy ott van a szekér a szerha tetején. — Talán nem is tudta. — Majd mondok egyet! — De azért nem is olyan biztos benne Lajos bátyám, hogy a mi bandánk volt az az elvetemedett. — De biztos vagyok. — Ki vallott volna? — A Tiszka gyerek. — Na látja. Az nem is tartozik a mi bandánkba. Mások lehettek azok, aztán ártatlan emberekre akarják kenni az egészet, hogy az igazi bűnösök ne is legyenek veszélyben. — Ügy gondolod? — kérdezte Lajos meglippedve, mint aki ilyen gyanúsítást maradék nélkül elfogad. — Ügy én. — Hát pajtásom, ha igazán nem vagy bűnös, akkor ne is vedd magadra. Majd én még utánajárok az igazságnak. Jancsiban már lobogott a jókedv, hogy ennyire tisztázta a mi dolgunkat, és az árulkodót is megtudta. — Csak szerencsével járjon. — Az ígéretemet föltartom. — Milyen ígéretét? 161