Csehszlovákiai magyar regényírók 1918-1945 – Szép Angéla háza

Egy óra tájban mi is elszedelőztünk. Elmentünk Maristól lopott-csókos búcsúval. Az utca túlsó oldaláról visszanéztünk a Borka ház felé, amelyiknek a szerháján ott ült a trágyásszekér, minthogyha valami mesebeli sárkány röpítette volna oda, aztán elveszett volna előle. Trágyával volt megrakva a szekér, ötszögletes formás rakománynak. Ott volt rajta az ülésdeszka és az ostor. Még a vasvella is bele volt szúrva a rakomány oldalába, gondos paraszt módon. Laci nem volt bent Marisnál, kint várt bennünket az utcán. Gyönyörködött a furcsa látványban. Nyerítve nevetett : — Borka Maris, hát most szabad? Másnap korán reggel elküldött az apám a kovácshoz ekevasért. Nem szívesen mentem, de morcos kedvű volt éppen az apám, hát szót kellett fogadnom, hogy ne rontsam el a családunk egész napját, mert mindig miattam robbant ki a családi pörlekedés, hogy elveszett belőlem a munkáért való igyekezet. Nem szívesen mentem a kovácshoz, mert az utam elvezetett oda a Borkáék előtt is. A kovács a falu legutolsó házában lakott. Messziről megláttam, hogy Lajos gazda kirohant a háza udvarából. Az első ember, akit meglátott, én voltam. Tanácstalanságában hozzám futott, és már tizenöt lépésnyiről lelkendezte: — Te Josko, ilyent még nem ért meg a világ, hogy valahol ilyesmi is megtörténjen valamikor. Hej, tartottam magam, hogy gyanúba ne keveredjek. — Mi az, mi történt? — Nincsen meg a szekerem. — Hát hol van? — adtam az ártatlan embert. — Ellopták azt — nyögte megverten. Fojtogatott a nevetés, de tartottam magam erősen. — No! — El azt. — Mikor? 153