Csehszlovákiai magyar regényírók 1918-1945 – Szép Angéla háza

és a szekér részeit fölhordtuk a szerha tetejére, a kémény mellé. Széles hátú nádszerha volt. Olyan biztosan mozogtunk rajta, ott a ház tetején, a világos világítású hold sápadtsága alatt, akár valami szelíd hajlású domboldalon. Fölhordtuk egyenkint a szekér részeit. A két agyat, a négy kereket, a kötőrudakat, a saroglyákat, a deszkákat, az ülésdeszkát, csatlópálcákat, kerékszegeket és az ostort. Szótlan csöndben szorgoskodtunk, hogy az alvók közül senki ne vegyen észre bennünket, sem abból, sem a szomszéd házakból, A szerha tetején aztán összeraktuk azt a szekeret. Olyan pontosan raktuk össze ott fönt, a falu magasa fölött, minthogyha széles gólyafészeknek teremtődött volna oda az ég különös ajándékából. Az egyik oldalán is megtámasztották a kerekek, a másik oldalán is, hogy a szerha csúcsán sehová se billenhessen se széltől, se földrengéstől. Nem felejtettük el, hogy Lajos gazda másodnap trágyát készül hordani. Megraktuk a szekeret trágyával is. Kosarakat kerítettünk. Kosarakban hordtunk föl, a létrán végig annyi trágyát, hogy meg is telt vele a szekér. Még a vasvellát is beleszúrtuk a rakomány oldalába, gondosan, paraszt módon. Akkor kivártuk, amíg tizenegyet tülköltek a bakterok. Aztán bementünk a ház első szobájába, ahol a Maris aludt, vidám traccsolásra. Elsőbben persze helyre vittük a kosarakat, a létrát, eltüntettünk minden áruló nyomot. Bent a házban boszorkányokról beszélgettünk, pletykákról, a vetésekről és a hétköznapjaink múlásáról. Maris sokat nevetgélt együgyű tréfáinkon. Éjféltájban Lajos gazda is hazajött, jó pityókásan. Lekezelt velünk. Még ő is elbeszélgetett közöttünk vagy fél óra hosszat. Engem az istállóba küldött, hogy itassam meg helyette a lovát, és töltsem ki neki az abrakos szecskát. Aztán dudorászva indult lefeküdni. 152