Csehszlovákiai magyar regényírók 1918-1945 – Szép Angéla háza

— Ha gyalog kell mennem, akkor nem is nehéz. — Ha nehéz, akkor tedd föl a szekeremre. — Hazaviszed? — Még téged is. — Akkor nehéz. A jég valamelyest meg volt törve, azért is, mert a batyu csakugyan nehéz volt, és Marisnak jólesett, hogy Laci fölszólította a szekérre. Laci csak megfogta a batyu korcát, és felhúzta a szekérre. — No, szállj föl te is, mint ahogyan az angyal szállna föl lépcső nélkül. Maris felkapaszkodott. Laci megfogta a kezét, hogy felszállás közben a lába le ne csússzon a csatlópálcáról. Hát most a szekéren voltak. Laci elindította a lovat. Ahogyan a szekéren egybebújtak és nevetgéltek, aki látta őket, mindenki azt mondta volna, hogy Laci már elfelejtette a csúfságot, és ők ketten ott a szekér tetején a régi szerelmetes gyerekek, csókolózó galambok, vidám, egymásért való fiatalok. Marisék a faluvégen laktak. Maris olyan földjükre járt répalevélért, amelyikről nem kellett végigmennie a falun a batyuval, a falu utcáján végig. Maris szégyellte volna a batyucipelést. Ilyenek a parasztlányok. Laci tudta, hogy Maris azért ült fel a szekerére, mert nehéz volt neki a batyu, de még inkább azért, hogy végképpen megbékítse őt. Mondta is neki Maris a szekéren: — Már nem is köllene olyan nagyon haragudnod rám a miatt a farsang miatt. Laci nevetett: — Hiszen én nem is haragszok. — Nem? — Én nem. — De azért mégiscsak elkerülöd a házunkat. Meg elijeszted a közelemből az egész világot. Már a lánypajtásaim 145