Csehszlovákiai magyar regényírók 1918-1945 – Szép Angéla háza

ság, amelyik eloszlik. Amelyik úgy néz ki, mintha a haragvók csak azért szólnának egymáshoz, hogy megmondják a haragvásukban azt, amit békésen kell megmondani, aztán haragszanak tovább. De Laci kibékülése Marissal nem ilyen volt. Laci nem is tagadta soha senki előtt, hogy csak alkalmakat keres arra, hogy minél többször megbosszantsa Marist. Egyszer, tavaszi napon, Laci lucernáért ment a szekéren a virágzó tavaszi határba. Amikor annyi lucernát kaszált, amennyi elég egy fuvarosnak, akkor a dűlőút hátán hazafelé jődögélt, a falu felé a határvégről. A határkútnál utolérte Marist. Maris nagy fehér vászonlepedőbe kötözött batyut vitt a hátán, nehéz terhet. Szuszogva lépkedett, meggörnyedve menetelt az izzasztó levegőjű határból a falu felé az út porán. Laci megállt mellette a szekerével. — Jó napot, te Maris — szólt le róla engedékenyen. Maris felnézett rá a hatalmas batyu alól, és bizalmatlanul fogadta a barátkozó köszöntést. — Jó napot! — Honnan jössz? Fölvágták Maris nyelvét, akármilyen bizalmatlan volt, mégis szóba elegyedett vele, hogy feleselhessen. — Hátulról én. — És hová? — így Laci. — Előre. — Nem mondtál újat. — Nem is akartam. — Nagy batyut viszöl. — Nagyot én. — Mi van benne? — Répalevél. — Minek? — A kacsáknak. — Nehéz? — A batyu? — Az. 144