Csehszlovákiai magyar regényírók 1918-1945 – Szép Angéla háza

— A másik utcáról nyílik a kapu. Tessék bejönni. Benn megmondom az árát! Idegesen legyintett a kezével: Nincs időm, de nem is érdemes! Mondja meg, mennyit ér, és adja ide a pénzt! — Nincs nálam pénz! — válaszoltam. — De mindjárt hozhatok. Várjon meg, ha nem akar bejönni. Futva mentem a másik utcába nyíló kapunkig. A kapuban megállottam, benyúltam a zsebembe, a tárcámat megfogtam, és kivettem belőle néhány darab papírpénzt. Lehetett ötven korona. Előbb is tudtam, hogy van pénz nálam, de mégis alakoskodtam. Az órát néztem meg azután. Elég nehéz, de egyszerű aranyóra volt. Felpattantottam a fedelét, a hátsó lapját a körmömmel kinyitottam. Káprázó szemmel olvastam a bevésett írást: Szeretettel Zsenikától. Tudtam! — motyogtam magamban. Botorkálva mentem vissza az emberhez. Egész közelről néztem meg az arcát. Fehéren káprázott a szemem. — Maga nem a beteg fiatalember? — mondottam neki. — Az órája sokat ér! Érdesen nevetett: — Mi nem vagyok? Beteg? No, betegnek éppen eléggé beteg vagyok!... Főleg ami a külső szituációmat illeti! ... Adja ide a pénzt! Az ötven koronát a markomban szorongattam. Elvette, és megint nevetett avval a gúnyos, szúrós nevetéssel: — No, sokat éppen nem ér! ötven koronát ad érte?! ... No, mindegy!... Lehet, hogy éppen annyit ér!... Maga jobban ért hozzá!. .. Magának a feje fáj vagy éhes, hogy olyan furcsán beszél?!... Vagy csak én látom furcsának?... Könnyen én nem tévedhetek, mert jól látok, és a világon kevés dolog furcsa. Menjen vissza ebédelni! Isten áldja meg! Errefelé egészen más emberek laknak, mint mifelénk, de maga nem olyan, mint az itteniek. No, Isten vele! Hasonlít a mifelénk lakó emberekhez. Megemelte a kalapját, és elindult az utcán lefelé. Én fagyos kézzel szorongattam az órát, és utánaindultam. 135