Csehszlovákiai magyar regényírók 1918-1945 – Szép Angéla háza

— Hová megy? — kérdeztem tőle. Kíváncsian állt meg, s egy kicsit gúnyosan, sajnálkozva nézett rám: — Mit kérdez? Furcsa a kérdése! Megyek ... Viszem az ötven koronáját! Sajnálja? Nekem is rossz üzlet, nemcsak magának! Egészen közel léptem hozzá. Valami szeszszag is megütötte az orromat, előbb ezt nem vettem észre. Kinyitottam az óra hátsó fedelét, és rámutattam a vésésre: — Erről szeretnék beszélni magával! Ismerem Zsenikát! 5 Megindultunk az utcán lefelé. Közben sok mindenről beszélt, összevissza fecsegett, mint az olyan ember, aki gyönyörködik a saját türelmetlenségében. A valódi tárgyat éppen azért csak célozgatásokkal kerülgeti. Közben alaposan szemügyre vett, azt láttam. — Kalap nélkül jön? Mért hagyja félbe az ebédjét? A vidékiek bohémságokat ritkán csinálnak. Itt általában megvan az ellentmondás a vidék és a lelkek között. A vidék ugyancsak girbegörbe, az emberek ennek megfelelően ugyancsak simák... Nem unalmas itt lakni? Nézze, milyen furcsa a maguk főtere! Nem értem, hogy lehet ennyi görbeséget nyugodtan viselni! Maga hogy bírja? Vagy talán az emberek is ilyen észjárásúak, rendetlenek, mint a városuk? Eddig nem tapasztaltam! Ezeken a köveken tényleg csak csoszogva lehet járni. Itt aszfalt soha, de soha se lesz! — Ilyeneket beszélt összevissza. A Blum vendéglője előtt megállottunk. — Gyerünk be — mondotta —, én megebédelek, maga megiszik egy pohár sört. A vonatom fél háromkor indul. Most fél kettő. Addig hamarosan mindent megcsinálhatunk. Felelek a kérdéseire. Bementünk a nagy, üres szobába. Ebéd előtt még konyakot rendelt, és egymás után három pohárkával ivott meg. Közben elkérte az órát tőlem, megnézegette, visszaadta, és kapkodva beszélt Zsenikáról. 138