Csehszlovákiai magyar regényírók 1918-1945 – Szép Angéla háza

mébe nézett, és magyarul, németül vagy szlovákul így szólt: — Mit méltóztatik parancsolni? — Mindig a vendég anyanyelvén kérdezte ezt meg, a tévedés pedig ki volt zárva, mert Jozsinó ismert mindenkit a városban. Ha mégis megesett, hogy idegen lépett az üzletbe, Jozsinónak a másodszori meghajlás után ezt kellett mondania: — Milyen nyelven parancsol beszélni? — Ezt többnyire szlovákul kérdezte meg. Csak azután jött a második kérdés, most már minden igényt kielégítően: — Mit méltóztatik parancsolni ? No, ahogy ez megvolt, Jozsinó még egyszer meghajolt, és így szólt: — Azonnal jelentem a főnök úrnak! — Bement a hátsó kis szobába, a függöny mögé, s egy kis idő múlva előjött az én drága, szép Krisztus-fejű, édesapám. Nagyot kiáltott: — Szervusz, sógor! Mi szél hozott erre?! — ö már mindenkit ismert nemcsak a városban, de az egész környéken is. Öt is ismerte, szerette és becsülte mindenki. Ezen a délután nagy nevetve jött be az édesapám az én szobámba: — Képzeld, Laci, azt a kófic Jozsinót édesanyád elküldte paradicsompalántáért, azalatt bejön az üzletbe Baumgartner, a mészáros. Egy konyhaórát hozott, odament vele Schultz bácsihoz, aki nála lakik, és azt mondta, hogy reparálják meg ezt az órát, a macska leverte a kredencről... Haha!... Hát nálunk bizony ez nem szokás ilyen egyszerűen! Hát a két öreg meg se moccant, csak épp köszöntek, a mészáros vagy ötször már elmondta, hogy mért jött, amikor Schultz bácsi átszólt az atyushoz: Was sogt er? Was... Hahaha! Azt hiszem, mindnyájan nagyot is hallanak egy kicsit. Aztán mégiscsak felállott az öreg, meghajtotta magát, ránézett a mészárosra, de ez akkor már dühös volt, no persze, ilyenkor már homály van az üzletben, de nem is ismerte meg a tulajdon szállásadóját, akinél már vagy húsz éve ott lakik, hanem a szokásnak megfelelően szép meghajlással megkérdezte: „Milyen nyelven parancsol beszélni?" „Eszperantóul! Himalájául!" — ordította a mészáros, még jobban dühbe jött, földhöz csapta 118