Csehszlovákiai magyar regényírók 1918-1945 – Szép Angéla háza
A jókedvem ott maradt a nagyapóék falujában. Ezen a télen nekem ott fenn, a Tátra táján, az idegen másik otthonomban két mély ránc vésődött az arcomra. Kijártam a temető mögötti hegyre, ahonnan messze látni, és azon képzelegtem, hogy Háromszékig látok. Keserű, fájdalmas tél volt. Az emberekkel szórakozottan, beteg önfeledtséggel beszélgettem. Idegesen, egyedül kószáltam a rosszul világított, görbe utcákon. Mindenekfelett pedig gyönge és törékeny voltam, szégyenletesen semmit el nem viselő, ingerlékeny és borongós. Ha ródlizni mentem, biztos, hogy átfáztam, estére kivert a láz, és másnap nem tudtam iskolába menni. Ha korcsolyával a lábamon ráléptem a tóra, ahol a régi ismerős lányok és fiúk kedves kiabálással fogadtak, szinte fizikai fájdalommal tudtam csak magamat arra kényszeríteni, hogy a régi ügyes mozdulatokkal fussak tova a sima jégen. Már-már belejöttem néha, felmelegedtem és kipirultam, nevettem vagy kettőt, de egyszerre, rendszerint a jégpálya sötétebb szögletében meg kellett állanom. Halálos fáradtság lepett meg, elbújtam az emberek elől, kivert a hideg, elöntött a forróság, fogvacogva, lázasan mentem haza. Tavasszal különösen sokáig nyomtam az ágyat. Egy iskolai kirándulás után feküdtem le, az első szép tavaszi napon. Éreztem, hogy nagyon beteg vagyok, sokszor mégis nagyon boldogan, moccanás nélküli nyugalommal feküdtem az ágyban. A Kálvária-hegy alatt laktunk. A meredek utcácskát, ahová az ágyból is kiláttam a boltíves, öreg házunk ablakából, piszkosan csurgó hólé lepte el. Nagy képű, derült nap sütött tétovázva a rohanó felhőkkel teleszórt kék égen. Haragudtam a napra, a tavaszra, minden világosságra, melegre, örömre. Bennem csak egy valóság élt akkor vigasztalhatatlan, tomboló erővel: az, hogy szerelmes vagyok, és nem tudom, hogy kibe. Ismerem az illatát (hányszor éreztem lázamban is ezt a különös, orromba beloppanó édes illatot), ismerem a hangja csengését (sokszor kiáltva feleltem, édesanyám rémületére, ennek a hangocskának); ha becsuktam a szememet, az ujjaimmal az 116