Szélén az országútnak – Csehszlovákiai magyar költők 1919-1989

Új Atlantisz 1945-1989

mikor guggolva, alulról mosdott szép szemérmetlenül. Láttunk pilótát — százat is. Elegánsakat, mint a kardvirág. Láttunk stewardesseket, szagosakat, mint az Ibolya. Bérkocsisokat — rengeteget —, kik szereztek zenét, cementet, farmert, s ettek piros salátát fekete pudinggal, sárga asztalnál, lila teraszon. Néztük a karmester nyilatkozatát, aki Bachtókot mondott a színe elé négykézláb járuló riporternek — magyarosch nyelven, keddnek estelén. Nyár vége volt, mint mindig — mesebeli hóval a roskadozó háztetőkön, roskadozó háztetőkkel az ocsmány hó alatt, merev ocsmánysággal a tetves roskadozásban. Kit kérdeztél, hogy: „Merre kell menni Kellemellre?" Hogy merre a kín, s kell-e azt szívni mellre; merre kell terelned utódod oskolába? Arra-e, amerre amúgy is viszi lába, netán amarra, — hogy hamarra érjen oda, hol áll a tábla, mely táblán írva áll: hülye vagy Józsi, vagy Garcia, esetleg Endre! Hányan is utasítanak naponta rendre téged is, az élet méltóságrohasztó oskolájában? Kihagyhatnám e kacsázó szakaszt e versből, mely jóllehet: ócska szecska csak, és származik habos, gyenge szeszből. De nem hagyom. Majd kihagyja más — bár másnak sem hagyom. Engem ne tapogassatok és ne támogassatok haza, mert a házszámot régen leszereltem, az utcát a saját nevemre kereszteltem, hogy szájtátva 325