Szélén az országútnak – Csehszlovákiai magyar költők 1919-1989

Új Atlantisz 1945-1989

lássátok: nincs is ilyen utca s e utcának se hossza, se széle. Mert ti nem tudjátok: orkán-e, szellő-e, szél-e az, mi fúj, fújdogál? Én cérnára fűztem sok paradicsomot. A cérna elszakadt, miként az inam. Én álmodtam üres telkeket s derűs felleget a telek fölé, aztán falakat is a fellegek alá, ajtót a falra, tavat a tájba, a tájba ablakot, s az ablak mögé egy oly lakot, mely lakban mindenki ott lakott oly alakban, ahogy megálmodtam én. De álmomban sem gondoltam azt, hogy kinyalják az enyvet a csapolásból, a tégla közül kieszik a maltert, s baltát szerelnek az ajtóra kilincs helyett — kívül és belül. Elegem van már a papolásból, a plébánolásból, a kunkorító kacsolásból, a lyukacsos széljárásokból is. Mert a telekre nyarat álmodok én, kemény kövekből szikár nyarat — kaput a nyárnak, kaput a napsütésnek, kaput a holdvilágnak is, talán csak azért, hogy a fecskéket jó szívvel marasztaljam. Mondtam a fecskének: bár e telek fél telek, én itt tartanálak, mert aggódom érted, te értetlen apró madár. Építek neked istállót, hogy téglányi ablakrésein ki-be cikázhass télen is, akár nyaranta mindig. Mert ha az úton elfáradsz, és nem jön hajó, hol pihentetni szárnyad megvethesd a lábad... Bár tudom: az itt rekedt fecskékre fagyhalál köszönt, és hajót süllyeszt el sok, mely elrepül — nemcsak hajót, szigetet is. 326