Szélén az országútnak – Csehszlovákiai magyar költők 1919-1989

Új Atlantisz 1945-1989

Mire azt sem mondják, hogy nagyképű vagyok — nem hívnak rendőrt, mentőt sem hívnak, helikoptert se. Nem hívnak kommandót, rohamosztagot, nem vetik be a hadsereget, a pápát s Mohamedet. Mert végül is teljesen mindegy, hogy én vagyok-e én, vagy más vagyok. Pedig nem tudják, hogy én nem én vagyok. Nem is gyanítják, csak egyszerűen nem hiszik, mert ez a dolguk, erre vannak berendezkedve, s a berendezésen leltári számok állnak — láthatón. (1988) Keszeli Ferenc Cím näkiil Sokat virrasztottunk húsz év során. Tíz évet? Húszat? Ültünk vonaton félezer évet, s a talpfát megettük magunk alól. A síneket elkocsmáztuk, a menetrendet toronyórára cseréltük, az órát időre, s időtlenségre az akármilyen időt — idétlenül. De mindig azért, hogy ne kelljen soha megérkezni, hogy ne kelljen elérni soha a vonatot. Neveztük egymást Garciának, Józsinak. Előléptettünk három kalauzt, egy részeg pályaőrt a sínek közül s a bakter lányát a kút mögül, 324