Szélén az országútnak – Csehszlovákiai magyar költők 1919-1989

Új Atlantisz 1945-1989

Beépítik a parlagot, ahol mohos kövek lapultak csüggeteg, s irgalomért könyörögtek. Elorozzák az erdőaljat, ahol annyi kék harangvirág susogott a felserkenő szélben, ahol annyiszor elkiáltotta időnk fogytát a kakukk. Kikövezik a Sajó partját, ahol égerfák hajoltak a víz színére, ahol fölvetette magát a hetyke ponty, hogy elvillanjon, mint fényszilánk a:z üvegen. Beépítik az árkokat, dombokat, a bodzásokat, málnásokat, szedreseket, beépítik az ibolyás, gyöngyvirágos ligeteket, a semlyéket, ahol a kikerics kiborult a tavaszi föld kosarából. Befalazzák gondolatainkat, emlékeinket, múltunkat, jövőnket, anyánk keze nyomát, apánk ellobbant szemhatárát. Szétzilálják idegeinket, elködösítik tekintetünket, érzékeinket, megmételyezik sóhajunkat, kurjantásainkat, lendületünket és ellankadásainkat. Befalazzák a teret és az időt, amelyek megkövesednek bennünk a vas és beton szörnyű szövedékeiben. (1988) Dénes György Dajkálom félelmeimet Félelmeimmel összezártak engem, a lelkem dohos sziklaboltozat, és nincs menekvés, döngethetem sorsom, a vérrel kevert, gótikus falat. A halott csöndben szárnyak suhogását 320