Szélén az országútnak – Csehszlovákiai magyar költők 1919-1989

Új Atlantisz 1945-1989

verset is csak néha írok, s ha írtam, érzem, hamis, egyforma verkli, szürke nóta, meguntam magam is, pedig a lelkem mélyén mindennap friss forrás buggyan, s elbugyborékol, mint egy kanna víz az ürgelyukban. Ádáz dolgokkal megrakott, zsúfolt világban élek, mint csenevész bokor, csak tengődik, mereng a lélek, hogy az erősebb fák fölébe nőttek s fojtogatják, gúnyolják balga törpeségét, nőni mégse hagyják. Már félve surranok a roppant bérházak tövében, riadt egér gyanánt óvom parányi, csöppnyi létem, mert mindenütt perpatvar, lárma zúg, s ormótlan gépek lengő, nagy vaskarmukkal meztelen szívembe tépnek. Óvatos lépteimmel egy nap száz utcát bejárok, el-eltúnődöm, várok, sötét zugokban álldogálok, vagy ismeretlen házak lépcsőin csoszog föl a lábam, máskor utazgatok, s bolyongok oktalan, hazátlan, pedig van otthonom, hazám is itt e zsúfolt földön. Az otthon?... Bútorokkal megrakott szúkecske börtön, s a világ egy vaksi falra függesztett tarka térkép; valahogy elkallódott, megkopott már minden érték, és hirtelen apró csilingelő pénzre váltva silány dolgokká testesült az ember szabadsága. Körös-körül mindenfelé falak, vad, szürke fémek, a napnak nincs heve, s a színes éjszakai fények fagyot sugároznak. Sírok. Fázom. Valaki megvert!... Kit is keresek? Vak, süket dolgok mögött: az embert. (1960) Cselényi László A szerelem évadai S megint egy újabb évad megint egy újabb bánat A vállam nekivetem a tüzes éjszakának Jázminvirágok nyílnak Jázminvirágok égnek Megunt szerelmek szennyét takargatná a lélek 147