A szabadság szomorúsága – Csehszlovákiai magyar elbeszélők, 1980-1988

Dobos László - Táncika

ból; fáradtan támaszkodik, örül, hogy útitársai nem látják megszégyenülését. Carnaval, mindenki tánca, mindenki öröme, nehéz érvényt szerezni saját akaratomnak... Előbb azonosulni kell mások örömével, talán ez, ebben a kavargó, vigadó masszában előbb meg kell keresni egy fehér cérnaszálat, s ha nem ezt teszed, mehetsz. Közel vagyunk, és mégis mekkora távolság feszül közénk a jókedv tetején is. Ebben is igaza van Sain-Exupérynek: egyetlen igazi fényűzés van: az emberi kapcsolatok. — Tangó, tangó vagy csárdás — kiáltja. S a tánc megy tovább, a lányok zavartalanul forognak, új mosoly terem a szájukra. Nem történt semmi. Carnaval, páratlan jókedv, a táncoló kis csoportok még együtt vannak, az éjszaka csábításának a hatalma még nem erősödött fel, még folyik a jövendő találkozások előjátéka, előbb mindenkinek le kell magáról táncolni a ruhát, a pompázó színeket, a fodrokat, a színpadmosolyt, az előző órák s napok beidegzett mozdulatait... Át kell változni, hogy a lelkekben csak kônnýedség legyen, gondtalanság, teljes béke. E pillanatban fontosnak érezte magát az újságíró, elég egy ilyen emberi érintés: az élet visszaigazolása ez, biztonságot ad, ha a pillanat biztonságát is. Fényünket sokszor, a pillanat kis világait gyakran másoktól kapjuk. Szabadnak érezte magát, apró kis álarcot vásárolt, s első mozdulatával tükröt keresett. Valaki ismeretlen a fülébe trombitált, hiába forgolódott, sokan zajongtak körötte. És nevettek, az éjszaka közepének ez lesz a legmagasabb hulláma: a nevetés, az öröm eleje, a csábításé, a várakozásé; a nevetés az éjszaka belépője, az izgalom még a bőr alatt vibrál. Bántja az előző percek sikertelensége, kicsit talán meg is öregítette, igen, mert a kudarc öregít is. Nem érti; a kezemből repült el a madár, alkalmatlannak bizonyultam egy szerepre, játszótársnak fogadtak el csupán, ennyi. Nehézkes voltam és esetlen... Lengyelek közé keveredett, jobban ismerik a járást, mint ő, látszik, nem először vannak itt. Vendégeléssel ismerkedik velük is, hosszú faasztalhoz ülnek — bor, pecsenye. Mondják, jól áll neki az álarc, előkelő így, arisztokratikus: megüti ez a szó, érzi, mindjárt meg is zsugorodik benne, sértetten mosolyog. Jean Marais, őrá hasonlítasz, emelik a rangját. Lányok fogják közre, közel nyomulnak hozzá, az asztal alatt valaki a lábára lép, táncolni hívják, most látja, nagy csapat áll fel az asztaltól, karon fogják, maguk közé szövik, ahogy a talált örömöt. Három emberi pont, új valóság: három alakja a reménynek. 41