A szabadság szomorúsága – Csehszlovákiai magyar elbeszélők, 1980-1988

Vajkai Miklós - Álarcok és szerepek

tértem nyugovóra. És mindig jó alvó voltam... És makkegészséges. A világ dolgaiban meg csakis azt láttam, ami bennük volt. A Nodierek egy éverzreden át a csúcsokon látták meg a napvilágot. És a csúcsról, amint Z. Árpád, a költő mondja: „A csúcsról messzire látni — de völgyből a csúcsra?" Messzire láttunk. És átláttunk a dolgokon. És mivel nem kellett köznapi morzsákért küzdenünk, számunkra az élet nem vállalás volt, hanem vesszőparipa. Mindannyian azt tettük és tesszük, ami szívünknek kedves. A mama? Szegény: ő Doktor Évának született. Egy életen át fejthette volna le a bőrét, hogy eldoktortalanodjék. Értelem és rugalmasan egészséges önzés vezérelte múltamat. Kicentizett élet? Ha ez hevíti hitemet: miért ne! Aki mozdulni akar, jó, ha ismeri a felségterületeit... Minden ember válaszút elé kerül. Meg kellett határoznom, hogy mit adok a nagyvilágnak, és mit veszek ki a kelléktárából. Én nem törekedtem arra, hogy a javaimat megosszam a mindenséggel, de a világ dolgai közül sem emeltem el értelmetlenül sokat... Borowski: — Nem házasodott meg? Nodier: — Egy alkalommal. Jó kis házasság volt a miénk. Jól éltünk. Aztán másfél évvel később váratlanul megszakadt ez a kapcsolat. Ma már nem bánom. Öregember vagyok. És toleráns. Élünk. A dolgok értünk és ellenünk történnek. Néha párhuzamosan mindkettő is előfordulhat. Mégsem vesszük vérét a világnak. A változásokhoz (különben) könnyebb hozzáidomulnunk, mintsem értelmünkkel hinnénk... Ennyit kellett elmondanom. Most ön következik. Hadd halljak egyet s mást arról az emberről is, akire valaha sokat gondoltam. A házigazda teletöltötte a boroskancsót. Az ábrázatán korhatag mosolyféle... Borowski: — Mit óhajt tudni? Jó. Nem lesz könnyű nyilatkoznom... Vesztesként ülök itt, és aki sokat veszített, annak mindig is nehezebb... Nodier: — Mindannyian vesztesek vagyunk. Aki az e világi létet választja: menten írhatja is a számlát... 393