A szabadság szomorúsága – Csehszlovákiai magyar elbeszélők, 1980-1988

Vajkai Miklós - Álarcok és szerepek

Kezébe került a Közgazdaságtudományi Egyetem nyilvántartási listája. A rászorulók közül Nicholaus Borowskit választotta. — Öt pártfogolom majd. Legyen egymáshoz szerencsénk... Ettől számítva Borowski úr lett a szeretetre éhező öregember mindene. Borowski, a diák, aki előtt, ha Jan Nodier akarja: nagy jövő áll... A következő napon szép summát küldött neki. S egy rövid levelet is írt. „Egyedül élő, idős ember vagyok. Ha én sohasem, de tanulmányaim végzésének idején az évfolyamtársaim közt akadtak olyanok, akik éppen eleget nélkülöztek. E csekélyke segítségért nem kérek öntől egyebet, csupán azt, hogy szorgalommal, kitartással tanuljon, és ha a tanulmányait befejezte, céljait úgy környékezze meg, hogy szorgalmában ne váljon kegyetlenné az embertársaihoz... Kérem, levelet ne írjon, és ne látogasson meg, híve, Jan Nodier, nyug. közgazdász." Borowski úr a kapott pénzküldeményeket mindvégig elfogadta, és sietve elherdálta. Drága ruhákat vásárolt magának. Előkelő társaságokba járt. Ösztönei gátat szabtak az öregúr reményeinek. Csalódott választott utódjában. És akit csalódás ér: feledni akar... Nos, Jan Nodier egy jó évtizeddel később, immár közel a nyolcvanhoz, egy nyárközépi, kánikulai napon, pontosan déli tizenkettőkor a D. utca sarkán Nicholaus Borowskiba botlott. A néhai diákot rá nem jellemző bátorsággal leszólította. Egyszobás lakásába invitálta. A valahai ifjú már középkorú, élet sikálta férfi volt. Fényesre kopott, lötyögőssé vált sötét színű nadrágot viselt, amit egy-egy óvatlan pillanatban idegesen meg-megigazított. A fehér inge alatti trikó már megszürkült a számtalan mosástól. Nodier öreges bölcsességgel arra gondolt, hogy ha az ember tehetséget kapott a természettől, feltétlenül élnie kell vele. És aki menet közben visszatáncol, vajon mit érdemel, ha emelkedik a Sors keze... Borowski nyilván kereket oldott volna. Gyakran kitért a kötelességek fogódzói elől. El, csak eltűnni... Elfeledni, hogy egy tapadós vénember sok pénzt, tán egy vagyonnyit költött rá, hogy embert faragjon belőle a saját képére és örömére. De az a kurva pénz, minél több volt belőle; annál kevesebb. Minél gyakrabban kacsintott rá a summa: annál lehetetlenebb helyzetekbe került. És mikor már árkon és bokron túl volt: ez az eltaplósodott vénség nagy váratlanul leszólította. S most itt csücsül egy hintaszékben. S a szemközti falon díszbetűs felirat: „Adj enni, ha éhezem, adj inni, ha szomjúhozom..." És Nodier már jött is. Potrohos hasára kis konyhakötényt 390