A szabadság szomorúsága – Csehszlovákiai magyar elbeszélők, 1980-1988

Vajkai Miklós - Álarcok és szerepek

hónapról hónapra fel kellett nyitnia, s hónapról hónapra elsétálhatott a háztartási cikkek áruházába, hogy egy másik lakatot vásároljon. A láda, a lakat, a kulcs... Halottak napján — szürkület után — a Kék Álmok nevezetű mulató előtt részeg társaságba botlott, és igen piszok dolgot műveltek vele. Hazafelé bukdácsolva keserűen gondolt arra, hogy lépten-nyomon eléri a büntetés, amiért másképpen bútorozta be az életét, mint a legtöbb ember... — Öreg vagyok. Ha elpusztulok, tán háromlapátnyi föld sem kerül fölébem... - Rászolgáltam, mert sohasem rajongtam a tartós, de kényelmetlen kapcsolatokért... Hatalmas lakását egyszobásra cserélte el. A város másik végébe költözött. Aztán hónapokon át a kereveten feküdt. A mennyezeten sétafikáló legyeket figyelte. A telet, a hideget is átvészelték. Pedig tél volt a javából. És az öregember csak ritkán gyújtott be. — Kivártak. így vagyunk ezzel mindannyian. A legvagányabb példányt üvegpohárba helyezte. Ellátta élelemmel. És alig múlott el egy hét, Jan Nodier elkottázhatta magának, hogy ami a légynek is ártalmas, az a sorvasztó magányérzet, a rabság érzete. — Mondja csak, Jan Nodier...: mennyi ideig élnek...? Mármint az ön legyei? — Mennyi ideig? Mennyi ideig él egy törpefenyő? Hány esztendeig a teknőc, a paradicsommadár? — letűnt ismerőseire gondolt. — Mindanynyian addig létezünk, amíg okunk van rá. A dolgok mögött örök és elmozdíthatatlan REND uralkodik. Nyár derekán Theophilius S. Simonas tárlatát hirdette egy plakát. A képcsarnok hosszú és valószínűtlenül keskeny termeiben égetően fehér — borzas indulatokat kiváltó —, egyenetlenül mázolt vásznak függtek. Fehérre igenelt kartonok. S négyzetméteres rajzlapok... Nodier úr az egyik ablaknál irka nagyságú rajzlapra lett figyelmes, mely parányiságával csalogatta, provokálta őt. A pőrére vetkezett papírlap jobb alsó sarkába a kor művésze ronda B/II-es ceruzájával ezt körmölte: Vizet, vizet, vizet. Az öregember szinte önkívületben hagyta el a termet. Átgaloppozott a belvároson. Villamosra szállt. Meg akart feledkezni Simonas úr alkotásáról. Vizet, vizet, vizet. Az az átfogó, mészízű fehérség, az a benne dagadó-hullámzó fehérség: nem, nem az élet zsendülő síkját, nem az élet édenét rikoltotta. Vizet, vizet, vizet... 389