A szabadság szomorúsága – Csehszlovákiai magyar elbeszélők, 1980-1988

Vajkai Miklós - Veszteglők

Hogy a kezébe vegye, s az ujjai között végigfolyjon a tapadós-agyagos, hűvös lé. Hogy elborítsa a pórusait. Tenyerének rovátkáit. A bőrkeményedéseket. Arra vágyott, hogy egy pillanatra az ANYAG uralkodjon fölötte, amely szinte a KEZDETTŐL létezik és RENDÍTHETETLENÜL létezik majd azután is, ha ő már visszavonhatatlanul elhasználta utolsó mozdulatát is. Kavicsokat, parányi ágacskákat rejtett kabátjának zsebeibe. Most más volt, mint órákkal azelőtt. A Gúnyárd folyó felé mozdult. A táj? Néptelen volt. Mintha üveglombikok halmozódtak volna egymásra. Talpa alatt szúróssá, élettelenné lett a parlag. Aztán a folyó... A folyó partja... Az asszony megállt e parton. Hosszasan elidőzött. Avartól savanyú, nyirkos volt a föld. Fénylett. Mögötte, akár színes cafrangok, elhagyott rongyok: emlékek... Színüket változtató vízinövények. A fák s a bokrok nyirokillata iszapillattal vegyült. Az édeni világban megrekedt az erőtlen és nyálkás napfény. Majd fokozatosan felerősödött. Most tudatosította az idő múlását. S azt, hogy ÚTON volt. A két tény elválaszhatatlan összefüggésére gondolt. Majd arra, hogy bizonyosan sohasem tudjuk, mi miért történik velünk. E konkrét színhelyen földieper indáival cafrangozott iharbokrok voltak. Alacsonyan tekergőző, fénylő ágak. A bokrok mögött gyermeknyírek mosdottak a napfényben. Az asszony, aki korábban a tárgyaihoz, kellékeihez fűződő viszonyát is tudatosította, és meggyőződött arról, hogy a függőségek is meghatározzák az életét és perspektíváit, most megszabadult a karórájától. Szép íveléssel a folyó árjába küldte. A partot terméskő szegély védte. A kőtömbökbe vésve nevek, mondatok, mondattöredékek. Az ember mar adandóságba vetett hitének betűkbe, gondolatokba, ábrákba zárt megnyilvánulásai... A szemközti fák közül, ahol a lapály sejlett, szaggatott röptű, panaszos hangú halászmadarak tűntek föl. E közegben még maradt valami az egykori érintetlenségből. A némaság laza és lágy hullámai újra és újra végigjárták e földszögletet. Az asszony lekászálódott a parti köveken. Kezet mosott. Megfésülködött. A haját nem tűzte kontyba, mint azelőtt. 379