A szabadság szomorúsága – Csehszlovákiai magyar elbeszélők, 1980-1988

Vajkai Miklós - A novella tartalma

ból, ami ideig-óráig sikerült is neki, de szerencsére a kisasszony rám lelt, és én most fölvilágosítottam a kisasszonyt... Nincsen VII/B. Csak VII-es van és VIII-as és IX-es. Kár tovább kutatnia. Éjszaka van, ideje nyugovóra térnünk... Látja, az én Lujzám már megint elbóklászott valamerre, és én itt vagyok vacsora nélkül. Ilyen az életem... Hát... a Teremtő megáldja... Én elteszem magamat holnapra. Ezzel becsukódott ez az ajtó is. Tamara még próbálkozott néhány helyen, de sikertelenül. Maga sem tudta, hogy hogyan került ki az utcára, az őszi nyirokba, hogyan sodródott egyre távolabb a Dohány utcától. Csak akkor tért némiképp magához, amikor ugyanarra a peronra keveredett, ahol néhány órával korábban kiszállt a vonatból. Huszonkét óra és ötven perc volt már, egy szerelvény döcögött be lassúdan, s Tamara elnézte a lekászálódó utasokat. Egy tömött, Megváltóképű férfi közvetlen a közelében haladt el, s a lány utána iramodott. - Kérem, juttassa el ezt a táskát a Dohány utca VII/B-be!... Az idegen, lángvörös szakállú, lángvörörs hajú férfi (Wohl Fellini-filmben látott hasonlót) csodálkozva nézett a lányra. — Dohány utca VII/B — mondta még egyszer Tamara, majd eltűnt a gyűrűző tömegben. Csontig hatolt a hideg. És a lány elindult hazafelé. Immár táska nélkül haladt, az ő kis szatyrával. A táska nélkül, amely korábban meleget adott, s amelyben valami, valami mocorgott. Most már sohasem tudom meg, gondolta a lány, hogy mit tartalmazott az a táska... Mit kellett volna elvinni a Dohány utcába, a VII/B-be? Hiába volt minden igyekezet, minden csel, Tamara nem lelte meg, valami oknál fogva nem lelhette meg azt a helyet, ahová el kellett volna jutnia. Ahogyan ott lépdelt a neonzöld éjszakában, a nikkelszínű fényreklámok vüágosságában, a püspöklila fényözönben stb., egyre magányosabbnak tudta magát, és ez a magány Wohl Eduárdra is átragadt. Legalábbis az asztalánál körmölő író ezt érezte; pedig fordítva volt. Mindkettőjükben fölpendült, hosszasan, elnyújtottan fölsikoltott bensőjükben egy-egy fájdalmas hangú alsó cé, fölzokogott bennük, és Wohl szépecskén, egy találó sorral áttestálta Tamarára. A novella itt véget ért, és újra elolvasva az írást, Wohl már tudta, hogy sohasem éri el Tamarát, meg sem közelíti azt a világot, amelyben a lány bujdokolt, és bujdokolni fog, csetleni-ibotlani örökké, míg ő, az író, 370