A szabadság szomorúsága – Csehszlovákiai magyar elbeszélők, 1980-1988

Talamon Alfonz - Az éjszaka árkádoasi

visszhangoznak a tűzfalakon, és időnként suhanó macskák körvonalait véli látni. Kis időközönként az órájára néz, hogy a foszforos számlapról leolvashassa az időt, és e szerint gyorsítsa vagy lassítsa lépteit. Ellenőrzésképpen benyúl belső zsebébe is, nem vesztette-e el a jegyét, amelyet délután, ideutazásakor vett. A jegye és az igazolványa is megvan, csak pénztárcájának keresése okoz némi ijedelmet, de azt is hamarosan megtalálja farzsebében. A fák mögül szemétégető telep nehéz bűze üti meg az orrát: áporodott, dohszagú füst terjeng, de ez csak pár méteren át tart, és amint a levegő kitisztul, B. B. teljesen váratlanul az állomásépület előtt találja magát. Az állomásépület homlokzatán egyetlen dróthálós lámpa ég, egyébként az egész épület sötétbe borul. A csupasz körte fénye pedig csak haloványan világítja meg az állomás nevét. Az épület elég kopott, a vakolat nagy darabokban válik le a habarcsos téglákról, és látni lehet, hogy pár alkalommal már utána vakolták. Az eresz alatt lyukas fecskefészkek sorakoznak, az aszfaltozott járdán madárürülék foltjai virítanak, az egész épületnek paraszti jelleget adva. A falon zománcozott táblák, feliratokkal, de többségük a rozsda miatt már olvashatatlan. Ennek ellenére B. B. pár betűből is megfejti az értelmüket, hiszen szabványos a szövegük. A lámpa fénykörének határán mohás fájú nedves pad áll. B. B. bekukkant a váróterembe, a sötétben nem lát semmit a vaskályha csövének csillogásán kívül, ezért megfordul, és kiáll az állomás elé. Nyugtalan, mert nem látja a távoli szemaforok pislákolását, csak a lámpafényben szikrázó három pár sínt. Valójában láthatná a víztorony üvegtelen ablakait vagy a szénraktár kátrányitatta deszkáit is. Újra leselkedni kezd az állomásépület sötét ablakainál, mert feltámad benne a gyanú, hogy az utolsó éjszakai vonat el is ment, azért üyen kihalt minden. Idegesen cigarettára gyújt. Egyezteti óráját az állomáséval, amely két percet siet ugyan az ő órájához képest, de a vonatnak akkor sem lett volna szabad elmennie, hiszen beláthatatlan következményei lehetnek annak, ha a vonat nem tartja be a menetrendet. Nem az esetleges katasztrófákra gondolt, hanem arra, hogy be lehetne perelni a vasútigazgatóságot, hiszen az utasok nem saját mulasztásuk miatt késik le a vonatot. B. B. idegesen körbepillant, de rajta kívül senki sincs az állomáson. Lassú, kelletlen lépésekkel kimegy a vágányok közé, és a távoli sötét tömegben tehervagonok félreállított sorát véli felfedezni, ütött-kopott tolatómozdonnyal. De lehetne ott mozdonyfordító őrház is, vagy roncsok halmaza, ezért a lámpafényben csillogó sínpárokat kezdi nézni, melyek között a szél zörögve el-elakadó szemetet sodor. Visszaballag az állomásépület felé, és jobb ötlete nem lévén, bemegy a jegypénztár 339