A szabadság szomorúsága – Csehszlovákiai magyar elbeszélők, 1980-1988

Talamon Alfonz - Az éjszaka árkádoasi

helyiségébe. Számára megmagyarázhatatlan kényszer folytán igyekszik az akadozva nyikorgó ajtót a legnagyobb óvatossággal csak résnyire nyitni, éppen csak hogy beférhessen rajta, riadtan, mint a vétkező, aki kihágást követ el a csendrendelet ellen, bár valójában csak észrevétlen akar maradni. A pénztárhelyiségben léptei tompán konganak a sima kövezeten, és felerősödnek a csupasz falakon. A falak egyhangúságát csak a homályosan derengő ablakok körvonalai szakítják meg. Semmi fény nem szűrődik be az ablakon, így hiába nyújtja előre a kezét, nem veszi észre a vasalt fapadot. Neki is megy, térdét a pántba vágja, csaknem keresztülbukik rajta. Ijedtében forró veríték önti el testét, mikor a kövezeten dübörögve arrább csúsznak a szegecselt falábak. Az asztalhoz settenkedik, de kitekintve csak pár távoli csillagot és a házak között terpeszkedő végtelen feketeséget látja. Kezét vállmagasságban a falon csúsztatja, reménykedve, hogy esetleg megtalálja a villanykapcsolót, bár inkább azt szeretné, ha nem találna semmit, mert akkor nem veszíti el a dolgok eddigi logikáját. Keze porcelánhideg tárgyba ütközik, amely lehetne konnektor is, vagy villanycsengő fedele. Mégis kapcsolót tapint ki a falon, és izgatottan, vagy inkább kíváncsian felkattintja, szemét fényözönre számítva összehúzza. Halkan sóhajt, mikor a terem - többszöri próbálkozás után is - sötétben marad. Az ajtónál, a visszhangzó teremben hatalmas robajt keltve, belerúg a küszöbbe. Ezek után szinte futva hagyja el a termet, kimenekül a biztonságos szabad ég alá. Kiérve megállapítja, hogy még mindig egymaga van, senki nem jön utána. B. B. nagyon vágyik arra, hogy legalább kutyaugatást halljon, de a szél pisszenést sem sodor útja felől. Az órájára pillant, és egyre valószínűbbnek tartja, hogy az utolsó éjszakai vonat már valóban elment, és ő itt maradt, kénytelen lesz a jegypénztár kemény, vasalt padján éjszakázni, ahol könnyen meglophatják, vagy megverhetik a csavargók, kóbor, veszett kutyák marhatnak belé, esetleg rendőrök szállítják be a fogdába. B. B. úgy érezte, hogy torkát láthatatlan marok szorongatja. Legszívesebben zokogni szeretett volna sorsa alakulásán. Belehunyorgott a dróthálós csupasz villanykörtébe, amely körül rovarok rajzottak mély zümmögéssel, időnként messze szétrebbenve, ha denevér csapott közéjük. B. B. a bogarak bágyasztó nászán kívül eddig nem hallott, halk, dobogó hangra lett figyelmes. Először azt hitte, hogy poszméhek virágra szálló dongása, és csak később, mikor a zaj szaggatottá töredezett a csendben, kerékcsattogásra meg gépies, nehéz fújtatásra kezdett hasonlítani, támadt fel a remény benne, hogy talán a vonat jön. A vágányok közötti köves töltésre futott ki, hogy a lámpafények alapján megbizonyosodjon a vonat 340