A szabadság szomorúsága – Csehszlovákiai magyar elbeszélők, 1980-1988

Talamon Alfonz - Az éjszaka árkádoasi

volna, és valamilyen csoda lenne tőle kilátásban. De az öregasszony hamarosan újra tányérja fölé hajolt, mintha végzett volna ájtatosságával, és az öregember is kiszállt a lavórból, a szék alatt cérnazoknija után matatott, csak B. B. bámulta magáról megfeledkezetten a képet. Miután az öregember megtalálta a zokniját, a szappanos, zavaros vízbe mártotta, és kimért mozdulatokkal mosásukhoz látott. Hirtelen, mintha a mosás közben jutott volna valami az eszébe, beszélni kezdett, amire az öregasszony válaszként hümmögni kezdett, s rágás közben egyhangúan fújta együgyű szövegét még akkor is, amikor az öregember már megfelelően tisztának találta a zokniját, és a lavórral kicsoszogott a szobából, hogy kiöntse a vizet a kertben. B. B. arra gondolt, segíteni kellene neki, de ahhoz túlságosan idegennek érezte magát, hogy csak úgy megszólítsa az öreget, vagy hogy kivegye kezéből a lavórt, meg nem is tudta, hová öntheti a vizet. Az öregasszony felé fordult, remélve, hogy mire az észreveszi őt, megfogalmazza magában a kérdést. Bosszankodva tapasztalta, hogy az öregasszony csak magába temetkezve vacsorázott, ügyet sem vetett rá, sem az időközben visszatért öregre, aki a vizespadra tette a lavórt, néhány közömbös mondatot mondott, melyekre talán ő maga sem várt választ. B. B. hirtelen halaszthatatlannak érezte, hogy elinduljon az állomásra, pedig az öregember a fal tövében álló ágyhoz ment, valahonnan lepedőt meg vánkost ráncigált elő, és szuszogva az ágyazáshoz fogott. B. B. felállt, az ajtó felé indult, kezét a kilincsre tette, de azért még félénken visszafordult, és látta, hogy az öregember széles mozdulatokkal tornázza bele magát hatalmas hófehér hálóingébe, az öregasszony pedig kitartóan mozgatja állkapcsát, mintha láthatatlan újságból olvasna öregesen. Időnként egy-egy darab húst kapott be, lafatyolta a levét, de ebben a pillanatban megszólalt a kredenc melletti óra, és a pontos óraütésekre B. B. automatikusan elővette óráját, melyet még nagyapjától kapott. Örömmel állapította meg, hogy elérheti az utolsó éjszakai vonatot, és egy pillantást vetett C. fényképére. Épp indulni készült, köszönést hümmögött, mikor az öregember a vállára tette a kezét, hogy kikísérje. Útban kifelé a járda betonján nem beszélgettek, igaz, nem is volt mit mondaniuk, csak az orruk alatt morogtak. B. B. tiszta szívből örült, hogy megszabadulhatott az öregtől, bár még egy utolsó kérdést tartogatott számára. De ezt addig halogatta, míg a léckapunál az öreg visszafordult, hálóinge a szélben fáklyaként lobogott. B. B. legyintett, és elindult a vasútállomás felé. A szél aszályos szőlőhegyek vörös porát hordozta, B. B. pedig megpróbált valami közömbös dologra gondolni, hogy kiverje fejéből ezt az átkos és fárasztó utat. Léptei tompán 338