A szabadság szomorúsága – Csehszlovákiai magyar elbeszélők, 1980-1988

Talamon Alfonz - A képzelet szertartásai

dens állapotom tökéletességén, legszívesebben beleröhögnék a pinceszagú levegőbe, de türtőztetem magam, hiszen mindenért kárpótol mulatságom, amely a körülöttem tébláboló emberek figyelmességéből fakad, s ostromgyűrűjükből csak akkor tudok megszabadulni, mikor megjelenik egy ijedt képű ministránsgyerek bejelenteni, hogy a főhajóban azonnal kezdődik a szertartás, mire a gyülekezettel együtt kimész a szentélyből a karzatos templombelsőbe, végigmész a hajókat elválasztó oszlopsor mellett, elmélyülten tanulmányozva a kórus barokk orgonájának a festett mennyezet felé törő acélkék sípjait, megvárod, míg a többség fészkelődve elfoglalja a padsorokat, amelyek itt sokkal egyszerűbbek, nélkülözik a faragásokat, domborulatokat, kárpithuzatukból látszik, hogy alig néhány éve állíthatták be, hátlapjukon félméterenként térdmagasságban számodra talán ismeretlen rendeltetésű fogasokat csavaroztak, de téged inkább a padsorok bejárata mellé állított egyházi zászlók szépsége fog meg, meg a küllős rózsaablakon besugárzó napfény játéka a freskókon, s gyönyörködésednek élénk csengettyűszó vet véget, miközben golgotám következő felvonására gondolva ülök le az utolsó padsor szélére, keményített mandzsettámmal dörzsölgetem szemem környékét a lehető legdiszkrétebb mozdulatokkal, és már az sem lep meg, hogy mellettem két volt lányismerősömet fedezem fel, akikkel még az alapiskolába jártam, de egyikükkel sem voltam bizalmas viszonyban, tekintettel, hogy átlagos tulajdonságokkal és képességekkel rendelkeztek, sőt a kommunikáció legelemibb formájába is csak elkerülhetetlen esetekben bocsátkoztam velük, de most mégis megörülök nekik, kielégíthetetlen szánalomigényem csillapítását várom tőlük, s valóban kedélyrombolóan elszomorodom, ahogy eszembe jut egy régen elfelejtett, most mégis elemi erővel feltörő jelenet az egyik lánnyal, amikor az üres osztályban gátlás nélkül felajánlotta, hogy ha akarod, benyúlhatsz a szoknyája alá, s te színlelt természetességgel csúsztattad meztelen térdétől felfelé kezed, miközben mosolygó arcát fürkészted, hogy komolyan gondolja-e, vagy csak a bolondját járatja veled, de mielőtt meggyőződhettél volna felkínálkozása valódiságáról, váratlanul feltépődött az ajtó, és a sokat sejtők sejtelmes mosolyával beléptem, bár nem hiszed, hogy valamit is észrevettem volna a váratlanul leomló szövet suhogásából, a zavarba hozó pír ragyogásából arcotokon, a későbbiekben tapintatosan fel sem merült a téma kettőnk között, mind a mai napig úgy kezelem, mint közös titkunkat, hiszen ő volt az első lány, aki ilyen kitüntetésben részesített, ha egymásra néztünk, nekem mindig eszembe jutott ez az egyetlen közös emlék, mégis később tudatosítottam, hogy te 320