A szabadság szomorúsága – Csehszlovákiai magyar elbeszélők, 1980-1988

Talamon Alfonz - A képzelet szertartásai

valószínűleg régen elfelejtetted, bár bennem mint kudarc csontosodott meg az a délután, és végtelenül dühös vagyok mindmáig rád, hogy megzavartál, de furcsa módon esélyt vagy inkább visszautasíthatatlan jogot érzek arra, hogy az akkor megszakadt mozdulatok bármikor folytathatók, csak meg kell tennem az első lépéseket, s a lány, készségesen, ugyanúgy, mint akkor, testéhez fogja engedni mohó kezemet, s ezúttal kíméletlenül fogsz élni az alkalommal, valószínűleg ennek szellemében ülsz le boldogan a lány mellé, azonnal elfelejted a körülötted játszódó ceremónia etikettjét, pajzán mosollyal hozzábújok, vállunk, karunk, behajlított lábszárunk egymáshoz simul, alig veszek tudomást barátnőjéről, szintén exosztálytársnődről, aki értesülésem szerint korán férjhez ment, s most joviális arccal, diszkréten elfordul, mert csakis padtársamhoz beszélek bitorló konkvisztádorok rámenősségével, borítom be szóvirágaim füzérével, elfojtva egy pillanatra fellobbanó lelkiismeretem háborgását, amely idegszálaimon a hűtlenség és elkárhozás purgatóriumi következményeit villantja elém, de egyre nagyobb vehemenciámmal egyenes arányban mind élesebben, részletesebben bontakoznak ki emléktöredékeim arról a bizonyos délutánról, mikor ujjaim combján araszoltak, s újra minden ízemben kívánom az akkori mozdulataim átmásolását a jelenbe, s látom, ahogy a padozat szétszakadozik különálló padokra, a kárpit felszívódik az egyszerű deszkalapos székeken, mint bennem az elhasználódott remény, s az oltárképek szentjeinek palástjai szeszélyesen kanyargó roj iszalagokat eregetnek, ráragadva a szétmosódó alakok felhólyagzott foltjaira, térkép és színes ábrák terülnek szét, mágneses táblákká feketednek meg, tarka faliújsággá, a főoltár képének vásznát mintha átütné a szurok, éjfekete spórás penészgombatelepekként terjeszkedő viharfelhők szétterülését látni, majd a szentségtartó aranyozott kacsokat hajt ki magából, virágálvánnyá vedlik, a templomhajó eloszlathatatlan homályába vakító fényözön zúdul, világosan mutatva a szállingózó krétapor szemcséit, és én kéjesen borzongató zsibongást érzek fejemben, kezem meleg bőröd tapintására éhesen kúszik előre, akár zsákmányát cserkésző, szimatoló ragadozó, ujjhegyeim alatt elhajlanak a napsugarakban aranyozottan csillogó szőrszálak, nyomot sem hagyva vezetik ellazított kézfejem, veszélyt gyanító nyúlként siklik ide-oda tekinteted, mikor harsogva csattan fel egy hang, s te, akár az égzengésre, kapod fel fejed, fel sem fogva a hangok értelmét, ahogy annak az általad gyűlölt délutánnak izzadságszagába ágyazódva újra elhangzik a felszólítás, amelyet csak most értesz meg, minden egyes hangja a pír és szégyen egyre erősebb 321