A szabadság szomorúsága – Csehszlovákiai magyar elbeszélők, 1980-1988

Mács József - Égig érő palatábla

Ha engem megtanított írni-olvasni, az unokámat is megtanítja magyarul. Ebben biztos lehetsz. Én tanítom meg a palatábla segítségével. Már most úgy nézz rám, mint a tanítóra. Mert mától kezdve az leszek, tanító úr! Az unokám lesz a tanítványom. Megfogom a kezét, és viszem magammal. És nem áll majd be a szám, míg a kezét fogom. Beszélek neki házakról, emberekről, iskoláról, templomról, kastélyról, temetőről, mindenről. Úgy bizony. És ráfirkantok a palatáblára egy-egy szót. Apa, anya, testvér, rokon, falu, szülőföld, haza. Érted már? O meg elolvassa, megtanulja, az lesz a dolga. Kihúzza magát, kiegyenesíti a derekát a sovány, szikár öregember. Lóg rajta az ing, a nadrág, slattyog lábán a papucs. Ahogy kilép a hombárból, és a macskát is kiereszti, hunyorog, bántja szemét a fény. Dél van. Most a legerősebb a fény. A középső, mindenes szobába viszi a palatáblát és rádobja az ágyra. Legyen kéznél, ha megérkezik az unoka. Aztán a faliórára néz. Tizenkettő múlt néhány perccel. Megnyugszik. Fél ötkor jön a busz. Egyszerre nagy-nagy fáradtságot érez. Nincs kedve mozdulni sem. Pedig az ebédet is el kellene ütni valamivel. A hombárban a szalonna, a kertben az uborka hozzá. Nem megy érte. A padlásfeljáró létra kivett belőle minden erőt. Csak úgy ruhástul ledől a díványra, a papucsát sem veti le. Nem az ablakot függönyözi be, a sapkáját csúsztatja lejjebb. Kőművesként így szokta meg. Ha fáradtan odaheveredett a frissen húzott fal árnyékába, sapkával takarta a szemét. Alig nyúlik el a díványon, már alszik is. De csak éberen, mint a vad. Vagy inkább ugrásra készen. Nem szeretné, ha megtréfálná az autóbusz. Hamarább érkezne a megállóhoz, mint ő. Nyugtalanul fordul hol az egyik oldalára, hol a másikra, és mindenfélét összeálmodik. De mikor f elébred, egyszerre szertefoszlik az álma. Semmire nem emlékszik. Csak arra, amit a padlásról lehozott palatábláról álmodott: — Istenem, de gyönyörű álom volt. Lába nőtt a palatáblámnak. S hogy nőtt, hová nőtt a lába! Már az eget súrolta a palatábla. S az én ákombákom betűim voltak rajta. Meg a legszebb szavaink. És gyerekek állták körül... Megveregeti a térdét, magához tér a bódulatból. Éppen másfél órát aludt. Feláll, kitörli szeméből az álmot. Kilép a fénybe. Az udvar szárnyasai, tyúkok, csirkék, éhesen indulnak felé. Benyit a pincekonyhába, és félszakajtónyi árpát hoz ki. A földre szórja. Egyenek a szárnyasok korábban. Vendég áll a házhoz. Aztán bemegy. Bevonul a középső szobába, megszokott világába, ahol magányosan, zárkózottan, fiaitól és unokáitól távol éli életét. A másik két szobát csak 256