A szabadság szomorúsága – Csehszlovákiai magyar elbeszélők, 1980-1988

Mács József - Égig érő palatábla

a gondolattól, hogy egyszer mindennek vége. Halványul, majd semmibe vész az emlék. Még a legközelebbiek emléke is. A nagyapja arcából már csak rémlik valami. A kerekded arca és a ritkás bajusza. Meg a jegenyetartása. Ahogy áll a fatartóban, kezében fejsze. Ahogy áll a tehén faránál az istállóban, kezében kaparó és kefe. Fatartóba, istállóba szorul az ember vénségére, s mikor már ott is hasznavehetetlen, akkor következik a vég. — Persze, akik meghalnak, azok sem távoznak véglegesen — motyogja magának az öregember. — Velünk maradnak továbbra is. Egyetlen lakóhelyünkről, a Földről, a nagy világmindenség Édenkertjéből senki sem távozhat el. Beleveszünk az örökkévalóság semmijébe, de nem tűnünk el, csak egyik közösségből átvándorlunk a mindenkit továbbélő másik közösségbe. A temetőbe. Ott alussza álmát apám, anyám, minden ősöm, ki tudja, hányadíziglen visszamenően. A temető a halottak éltetője. A fejfák beszélnek, emlékeket idéznek. Ha most mindjárt elindulnék a halottak birodalmába, minden névhez lenne történetem. Ha valamin fennakadnék, akkor a Kuttor néven. Kuttor, Kuttor. Milyen név, mióta név? Sajószentpéteren élt egy bizonyos Kuttor. A lányát ide hozták feleségnek, az apja meg eljött meghalni utána. Legősibb neveink egyikét őrizné a temető? Az öregember sóhajt, és visszaereszti a kipöckölt cserepet a helyére. Szoktatja szemét a tető alatti homályhoz. Aztán palatáblával éspalaveszszővel a kezében szembefordul a létrával, leereszkedik a padlásról. Vigyázva, körültekintően, mert a meggondolatlan lépés végzetes lehet ilyen korban. A comb- vagy medencecsonttörést már nehezen heveri ki az öreg. Kórházba kerül, s a fehér ágyon tüdőgyulladás végez vele. Az anyósa is így halt meg. Fürge akart lenni, pedig már nem bírt. Felmászott az ólpadra tojásért, és eldőlt vele a létra. A combtörés a halálát okozta. Az olyan öregember, mint ő is, kerülje a létrát, ha élni akar. De ha muszáj igénybe vennie, akkor nagyon óvatosan fel is, le is. Ne történjen baj. A hombárban a macska várja. A koromfekete cirmos. Dorombol. A padfeljáró létrához, majd az öregember lábához dörzsöli a hátát. Úgy nyavúkol a gazdájára, mintha beszélne hozzá. Az öregember válaszol is neki. — Nézd, mit találtam az unokámnak. Ezt a tarisznyát. No, ne bámuld annyira, mert semmi neked való nincs benne. Csak palatábla meg palavessző. Azon tanultam olvasni, számolni. Jó szerszám, hasznára van az embernek. Hasznára lesz az unokámnak is. Megtanul magyarul! Mit nyávogsz, nem hiszed? Akkor menj félre az utamból, mert beléd rúgok. 255