A szabadság szomorúsága – Csehszlovákiai magyar elbeszélők, 1980-1988

Mács József - Haldoklás

baj történt volna a feleségével vagy a lányaival. Hófelhős volt az éjszaka, s az országúton hosszúkat és sietőseket lépve gondolta tovább, amivel a fogolytábor deszkapriccsén is sokat foglalkozott. Kezdetben fokról fokra kapaszkodott felfelé, mint a fáradhatatlan hegymászó, az életét szerencse kísérte. Megúszta a háborút, családi ház vásárlására is futotta a megtakarított pénzéből. Később meg mintha balszerencse kísérte volna. Amikor fellélegzett, hogy végre vége a háborúnak, fogolytáborba vitték, és az életén kívül a családi háza is veszélybe került, egy másik országban maradt, kezdhet mindent elölről. És még nem is tudja, mi van a családjával. Olyan nagy és feszítő volt az aggódása, hogy néha szaladt is a ropogó havon, bár hamar kifulladt, kapkodta a levegőt, össze akart esni. Legyengült szervezete még az erőltetett menést sem bírta. S ahogy közeledett az édesanyja bérelt házához, úgy dobogott egyre hevesebben a szíve. Két év nagy idő! Családja nem tudja, él-e, hal-e, a felesége azóta össze is állhatott valakivel, lehet, hogy az ágyában találja vele, és akkor mi lesz? Ölni fog, és bevonul a fegyházba? Az ismerős ózdi utcákon sietve a szíve ki akart ugrani a mellkasából, annyi rémületes dolog fordult meg a fejében. Mikor azonban bekopogott a kicsinyke ablakon, s mocorogva ébredezni kezdett a család, mikor az anyja is kiszólt, hogy ki az, s ő megmondta, egyszerre fénybe borult a kis ház, s belépve egyszerre csimpaszkodott a nyakába a felesége, a három lánya és az édesanyja, azt az örömet nem lehet szavakkal kifejezni. Hajnalig ébren voltak, mondták egymásnak, hogy s mint volt, megmutatta a hegedűt, amelynek a hazatérését köszönhette, s régi inas- és segédéveire emlékezve meg is szólaltatta azt, olyan nagy volt a kedve. Hosszan elnézte a feleségét, gondterhelt volt az arca. Szeme sugarába fogta a lányait is, Lilla és Klára nagyot nőttek, mind a ketten polgári iskolába j ártak Miskolcra, és vonatoztak szegények, nem laktak internátusban, feleségének nem futotta többre a bukszájából. Malvinka is megnyúlt a két esztendő alatt. Az édesanyján volt látható a legjobban, hogy elfáradt, megöregedett, de azon az éjszakán a feleségén is túltett a frissességével. Ami jót talált az éléskamrában, azt mind az asztalra rakta, ő azonban tudta, vigyáznia kell, nem szabad megterhelnie koplaláshoz szokott gyomrát. Evett, de csak úgy, mint az étvágytalan gyermek. Aztán lefekvéshez készülődtek. Átrendezték a fekhelyeket, hogy a hosszú két év után újra egy ágyban lehessen a feleségével... S jöttek a szürke hétköznapok. Megint a vasgyár főműhelyében találta magát. Nem volt nehéz a szerszámokkal bánnia, a donbaszi szénbányák gépeit javítgatva hozzászokott a nehéz fizikai munkához. Igazodnia sem volt nehéz a háború utáni helyzethez. A fogolytáborban sokszor 239