A szabadság szomorúsága – Csehszlovákiai magyar elbeszélők, 1980-1988

Mács József - Haldoklás

meghaladta az erejüket. Ezt-azt még értenek, de a nagypapán, nagymamán kívül más szóra nem nyílik a szájuk. Klára fiára büszkék, aki érettségi után a prágai Károly Egyetemen cseh-magyar szakos hallgató lett. Most végzett, tanárrá avatásán ő is jelen volt, s a ceremónia hosszadalmas lefolyása után magához ölelte az unokát, dicsérő szavakkal halmozta el: — Fiam, te jobban tudsz magyarul, mint mi! Mikor ezeket gondolta, rettentő félelemérzés hatalmasodott el rajta. Hiába próbált csehül gondolkozni, egyetlen árva szó sem jutott az eszébe, hirtelen elfelejtette a tanult nyelvet, amelyet rendesen soha nem is tudott elsajátítani. O még csak elboldogult valahogy, tapadt rá a munkahelyén, a felesége azonban zárt ajtók mögött élt, mostanáig nem tanult meg csehül... Már neheztelt a feleségére, hogy nem keresi, nem keresteti, a városi nemzeti bizottság elnökére meg azért haragudott, mert azon az utcán jár ki a főtérre a hivatalából, mért nem tart most erre, miért megy más irányba? Ha valaki, ő igazán megérdemelné a várostól a segítséget, hiszen annyit dolgozott a polgári ügyeket intéző testületben, hogy senki többet nála, minden házasuló löketi polgárnak ő játszotta el hegedűn a nászindulót, s mikor elkészült a pompásan berendezett esketőterem, és a város villanyorgonát vásárolt bele, azon is megtanult játszani, csak hogy ne legyen gondja a tanácsnak. Miért nem üti hát felé senki az orrát? Mintha a tomboló nyár is hűvösebbet lehelt volna, hideg futkározott a hátán, biztosan beborult az ég fölötte. Még csak az hiányozna neki, hogy megpaskolja a zápor. Olyan ez a vidék, hogy akármilyen parányi felhő mutatkozik az égen, máris esik az eső, hólyagosodik az Ohře folyó vize, de sokszor elnézte a kertjéből... Még nem adta fel a reményt. Nem először került az élete veszélybe. A front átvonulása után erősen megérintette a halál szele. Ártatlanul kezdődött az egész. Az oroszok hívatták a falu fiataljait és idősebbjeit az iskolába. Vonakodva ment, az ember megérzi a veszélyt. Többszöri üzenés után indult csak, miután meggyőzően hangzott, hogy az emberek felvilágosításáról lesz szó, hogyan és miképp legyen minden a hátországban, mert a háborúnak még nincs vége, nyugodt és biztos hátországra van szükségük a harcoló katonáknak. Nemcsak férfiak mentek az iskolába, asszonyok is, s amikor mindnyájan összezsúfolódtak az egyetlen nagy tanteremben, hirtelen bezárult az ajtó, ablak, az udvaron a kapu, már csak az asszonyokat eresztették el. Olyan gyorsan történt mindez, hogy még szót sem válthatott a feleségével. Először úgy volt, hogy Miskolcon fogják munkára őket, így nyelették le velük a keserű pirulát, amikor azonban onnan is tovább vitték őket, már nem titkolták előttük a kísérőik, hogy a doni szénbányákig meg sem áll 236