A szabadság szomorúsága – Csehszlovákiai magyar elbeszélők, 1980-1988

Mács József - Haldoklás

Okulva a történtekből, senki nem is szedhetné rá még egyszer hasonlóra, még a főszolgabírónak és az attól feljebbvalónak is nemet mondana. Hamar megszokta új állomáshelyét. A bolt és a kocsma révén mindjárt a falu központjába került. Nem kellett szomszédolnia, tudott mindent, hozzá járt mindenki, bolt és kocsma nélkül senki nem tud meglenni falun. Könnyebb volt a dolga, mint Ökröshorváton. A mindennapok egy részében, a két hónapos vakáció idején Lilla és Klára is mindig árultak, vele együtt talpon voltak, felesége jobban törődhetett a konyha, az udvar dolgaival, és időnként már a legkisebb lánya is beállt közéjük, de inkább lábatlankodónak, mint segítőnek. Családja tagjaiban nagy volt az igyekezet, hogy az üzlettel szemben senkinek ne lehessen kifogása, igaz, intette is őket erre, mert véglegesnek akarta tekinteni a helyét. Ahol az embernek a háza áll, annak a falunak a temetőjében porladjanak el a csontjai is. Nincsenek messze Ózdtól, az édesanyjától és a testvéreitől, Zománcra is könnyen el lehet jutni az anyósáékhoz. Arra az egyre nem gondolt, hogy a halálon kívül semmi sem végleges ezen a világon. Kósza hírek keringtek a németek várható teljes összeomlásáról, és arról, hogy ha bekövetkezik, a harmincnyolc előtti határok lesznek újra érvényesek. Nyomasztóvá váltak a napjai Harasztiban, először jutott eszébe, hogy elhamarkodta a döntést, amikor az új állomáshelyét megválasztotta, az embernek a haza kellős közepén kell családi házat vásárolnia, nem a szélén. Nyomasztó gondjáról nem szólt a feleségének és a lányainak, úgy viselkedett, mint a viharos tenger bátor hajóskapitánya, aki már sejti, menthetetlenül el fog süllyedni a hajója, de pánikot kelteni nem akar, a legénységnek és az utasoknak nem szól róla, majd csak akkor tudatja a bajt, amikor menekülniük kell a fedélzetről. Haraszti nem volt a világ végén, vasútállomása volt, személy- és tehervonatok elég gyakran elrobogtak a falu szélén. A bakterházban egy erősen foghíjas, bagós szájú ember teljesített szolgálatot, akinek a pereputtya Bánrévén lakott, így egyedül élt Harasztiban egy nagy családi házban, amelynek az udvarában nem volt semmi, csak térdig érő fű meg derékig érő gaz. Nem szeretett mosakodni, tisztaságot tartani, ahogy a harasztiak tréfásan mondták róla, egyszer fürdött életében, amikor az anyja hasából kipottyant, akkor sem a maga jószántából. Ez a bagós, foghíjas vasutas napjában többször is megállt nála, s miközben a fél deci pálinkáját nyaldosta, szóval tartotta őt. Nézze, Kovács úr, kezdte a mondókáját, és rögtön rátért a tárgyra, hogy bár ő nem iskolázott ember, azt azonban látja, hogy míg a háború kitörésekor egymást érték az ágyúval, harckocsival és mindenféle nehézfegyverrel megrakott szerelvé233