A szabadság szomorúsága – Csehszlovákiai magyar elbeszélők, 1980-1988

Mács József - Haldoklás

szabadulni, s mintha már nem is állna, hanem kereszten függene, mint Jézus a Golgotán, s azt suttogná ő is: — Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engemet? A képzeletbeli kereszten függve maga sem hiszi, hogy szülővárosától irdatlan messzeségben éri utol a halál. Először jutott eszébe az ózdi temető, ahol szülei és testvérei alusszák örök álmukat. Az apja Alsómenyétről települt át Ózdra, még a Monarchia idején. Az anyja meg Ökröshorvátról ment szolgálni, ugyanoda. Az apja vasgyári munkás volt, az anyja szolgálólány, egymásba szerettek, összeházasodtak, s egyik gyermek jött a másik után. Kilencen voltak testvérek, de már csak ő él közülük. Mindnyájan az ózdi vagy Ózd környéki temetőben pihennek, egyedül őt tette le Loketban a viharos idő forgószele. Megtörten néz maga elé, mintha beletörődött volna, hogy legközelebbi szeretteitől és mindenkitől elhagyatva, az utca macskakövére lerogyva leli halálát. Nyár van, vakít a fény, s ő gyermekkora sötét felhőit látja sűrűsödni a feje fölött. Apja tüdejét az ózdi vasgyár pora korán megette, meghalt, alig negyvenévesen. A család nehezen viselte a gyászt, s még nehezebben az életet. A kuporgatott, féltett fillérek gyorsan elperegtek, kigurultak az ajtón, amely szűkmarkúan eresztette be a fényt szobakonyhás házukba. A gyáré volt az is, nem is maradhattak volna benne, de akkorra már ő is felcseperedett, s elszegődhetett a gyárba lakatosinasnak. Kis termetű, fürge gyerek volt, szurtos képű. A mesterére, aki jó ember volt, esetleg csak azért haragudhatott volna, mert sűrűn küldte őt rumért, sörért a kocsmába. Ő, a mester, soha nem állt oda a pulthoz, az élet nem szoktatta hozzá a könyökléshez. Égimeszelő segédjét, akinek az örökké magával hordott szájharmonika kidüllesztette a zsebét, nem szívelte, de azért megtűrte maga mellett. A mester a munkájával és olthatatlan szomjával volt elfoglalva, a segéd meg a szájharmonikájával. Amikor csak tehette, elővette, és rázendített. A mester és a segéd kétféle szenvedélye között meghúzódva igazán nem panaszkodhatott az inaséveire. A napi tizenkét órás munkaidő ugyan veszettül sok volt, és pénz sem nagyon ütötte a markát, de más mester és más segéd mellett még rosszabb sora volt az inasnak. A hórihorgas segédet szerette meg jobban, aki a terveit úgy tudta szőni, mint pók a hálóját. Hogyan lesz, ha mester lesz, és nyit egy műhelyt, amelynek hetedhét országból a csodájára járnak; mindenféle szerszám megtalálható lesz benne... Az első világháború azonban közbeszólt. Már nem emlékszik rá, melyik fronton harcolt szegény. Arra azonban igen, 223