A szabadság szomorúsága – Csehszlovákiai magyar elbeszélők, 1980-1988

Mács József - Haldoklás

hogy hősi halált halt. Annak a hírét sem hozta meg senki, hogyan lelte a halálát. Lehet, hogy szájában a szájharmonikájával múlt ki, amelynek olyan vágyat keltően fénylett a pléhe. Mikor Ózdra érkezett halálának a híre, ő segédként állt a helyére. Aztán ő is a saját műhely ábrándjával tömte tele az új inas fejét, s őt is emészteni kezdte a muzsikálás utáni sóvárgás. De honnan vett volna pénzt hangszerre? Szájharmonikára még előteremtette volna valahogy, de neki hegedűre fájt a foga arra pedig sok pénz kellett. Édesanyja takarítani járt a gyárba, s amit keresett, arra a családnak volt szüksége. Az ő segédfizetése sem volt sok. Nem futotta belőle hegedűre. Édesanyja eleinte ellenezte a szándékát, mikor azonban látta, semmire sem megy az ellenkezéssel, beleegyezett, hogy eladjanak egy malacot s annak árához pótoljanak még. így lett hegedűje, amelyről hamarosan tudomást szerzett az egész utca, hiszen éjfélekig nyűtte a vonót, nem tudott betelni a játékkal. Szenvedélye lett a hegedülés. Nyolc-tíz hónap múlva, miután hegedűórákat is vett, már a gyári zenekarban játszott. Katonaidejét is zenészként töltötte le. Akármerre járt is azokban az években, a foglalkozását firtató kérdésre habozás nélkül felelte: géplakatos és zenész. Már a hegedüléssel törődött jobban, nem a mesterségével. Azt forgatta a fejében, hogy továbbáll Ózdról, elszegődik a diósgyőri vasgyár zenekarához, de akkor már nagy munkáselbocsájtások voltak Magyarországon, be kellett érnie a zománci bányaüzemmel. Ott sem tudott sokáig megmaradni, pedig fülig beleszeretett a bányamester lányába, Malvinkába, akit a hegedűjével hódított meg. Esténként hegedülgetett neki, ő meg önfeledten, gyönyörű hangon vele dalolt. Összezenélték a házasságukat. Beköltözött a bányamester házába, élhetett volna nyugodtan a felesége mellett, de a nyugtalanság annyira a lelkébe fészkelt, hogy egy napon felkerekedett, és a feleségével együtt visszatért Ózdra. Most éppen ez a mozdulatlanság kínozza. Sehol egy lélek. Zuhog a fény, és az Ohře, akár egy óriási vízimalom, egyhangúan őrli a múló perceket. Szeretne körülpillantani, de nem sikerül. Mozdítani próbálja a karját, hogy keze fejével letörölhesse homlokáról a verejtéket. Az sem sikerül. Elérhetetlen csúcs a homloka. Aztán megint. Vajon miért nem keresi senki? A felesége sem furcsállja, hol marad ennyi ideig? Fogalma sincs róla, milyen hosszan tartja fogságban a mozdulatlanság, de a mellkasát már nem akarja összeroppantam az a bizonyos vasmarokszorítás. A lába azonban még mindig olyan, mint az ólom, a szempillái is ólomsúlyként 224