A szabadság szomorúsága – Csehszlovákiai magyar elbeszélők, 1980-1988
Hogya György - Új novella
lehetetlenségével, és így azok meghatározása helyett inkább a változások, viszonyok kötötték le. Úgy érezte, pontatlan lenne az ember lényére vonatkozó minden válasza, hiszen annak ellenére, hogy megközelíthető, mint biológiai vagy társadalmi lény, és úgy tűnik, ezen az alapon jól meghatározható, évekig járhatunk, szeretkezhetünk, dolgozhatunk valakivel, hogy adott pillanatban elbizonytalanodjunk: ki is ő? így aztán azt a változatot fogadta el, amely szerint érdemesebb a körötte lévő személyeket környezetüktől való függőségük, viszonyaik szerint meghatározni. Nem csoda, ha mindez a fenntartáshoz vezette el, és miképpen a körötte hemzsegő diákság a befejezetlenséget, úgy minden esemény, változás a várakozást és mérlegelést jelentette számára. Az igazgató az öreg tanárral kíván beszélni, és ez végre — mint cölöpök a sivatagban — kijelölte agyában az irányt, amin elindulhatott. Új igazgató, új iskolarendszer az egyik oldalon, öreg tanár, régi metódusok a másikon. Pedellusi pályája előtt érdekesnek és izgalmasnak találta volna az elkövetkező beszélgetést, amióta azonban kiismerte az igazgató reakcióit, ráérzett a benne lappangó kiismerhetetlenségre való törekvésre, a vezető erőltetett udvariasságára és az álőszinteség állandó készenlétre sarkalló erejére, megközelítőleg meg tudta határozni a beszélgetés lefolyását. A beavatottság magabiztosságot adó, felemelő érzésével figyelte a hatalmas bejárati ajtó üvege mögött felbukkanó tanárt, aki maga elé engedve harminc-egynéhány diákját, lassan közelített a lépcsőkön. Az iskola folyosóját pillanatok alatt kitöltötte a fiatalok jelenléte, a serkenő bajszokkal, a paplan alatti remegések felavató felnőtté válást megelőlegező érzésével, és egészséges indulataikat még a hirtelen felbukkanó igazgató tekintetének súlya sem tudta elnyomni. A kopaszodó, ormótlan cipőjű öreg tanár figyelmesen hallgatta az alkalomhoz illő komolysággal magyarázó igazgatót. A távolabbról figyelő pedellusnak a jelenet a némafilmek túlzó gesztikulációit juttatta eszébe. Az emeletre tartó osztály léptei mögül aztán hangfoszlányok árulkodtak a párbeszédről. Új iskolaprogram... meg a kollégák... és természetesen nem az én kezdeményezésemről van szó... az elvárások... Az egykori diák tisztelete keveredett az új, pozícióját építgető igazgató buzgalmával. Az öreg tanár az utolsónak befutó lóra fogadó nyugalmával fogadta mindezt. Igen, bólogatott aprókat, ő megérti, és természetesen. Aztán mélyeket lélegzett, és a hasonlatokról kezdett beszélni, ami a rendszerető, célszerű világunk eszméivel átitatott pedellus számára érthetetlen fordulatot jelentett, és éppen ezért elbizonytalanította. Bár a sejtések és feltevések, amelyekre néha a tudomány is építeni kényszerül, hozzátarto211
