A szabadság szomorúsága – Csehszlovákiai magyar elbeszélők, 1980-1988

Hogya György - Új novella

zik a gondolkodáshoz, a hasonlatokról következő eszmefuttatás számára egy külön megfogalmazott előadás kiragadott részét jelentette. Újrapergette hallott ismereteit az öreg előadásairól, amelyekkel a filozófiaórák anyagát tarkította. Lü Sanról, a Titanicról, Redl ezredesről, vagy a fityma alatt keletkező fehér pépszerű anyag ártalmatlanságáról, ám sem ezek, sem a tanítási idő alatt végzett városnéző séták nem juttatták közelebb a megoldáshoz. Bizonyos volt benne, hogy a hasonlatok szükségességének bizonygatása nem a legéletrevalóbb védekezés, mivel a hasonlatok — szerinte a világ görbe tükrei — csak megakadályozzák a környezet, a változás pontos értelmezését, s ebben az esetben a közelgő nyugdíj immunitását élvező tanár részéről méltatlannak tartotta, amit csak helyteleníthet. Eddig a pontig hittem azt, hogy meg lehet írni az Új novellát, csak egy ügyes fordulat kell, amely víz alatt sikló hal módjára villantja fel azt a bizonyos „főszereplőt", amelyet egész idő alatt keresek, és talán a változást is sikerül tetten érnem, ha a történetet a Szókratészről szóló másik szállal kiegészítem. Elképzelésem szerint ugyanis — anélkül, hogy a novella törést szenvedett volna - a pedellus olvasmányélményei közül éppen a védőbeszédét mondó Szókratész alakja emelkedett volna ki, amint egy hatalmas ragadozó hal szájában érzi magát, amelynek fogai külön-külön, megcsiszolva és kifúrva bőrszíjra akaszthatók ártalmatlan talizmánként, ám így együtt menekülést lehetetlenné tevő helyzetet jelentettek, és miként az előperdülő táncosnő lassanként lehulló fátylain keresztül sejlik fel annak teste, úgy válik a legnagyobb bölcs — és a pedellus — számára is egyre nyilvánvalóbbá a phülé hangulata és ítélete... Amikor azonban egyre jobban beleéltem magam az ókori tudósító szerepébe, és végignéztem a sorokban ülő rabszolgatartók, polgárok alakjain, s megpillantottam az elgondolkozott pedellus alakját, be kellett látnom, hogy olyan paradox helyzet elé állíttattam, amely minden eddigi fáradozásomat kudarcra ítéli. Egy pillanatig még eüdőztem mélázó Szókratész alakján, aki túltéve magát Aytos és Lykon hatalmi törekvésein, a természet tökéletességre való törekvésén és a társadalom tévedhetetlenségének látszatán töprengett, megzavarodva eme céltalan öncélúságtól, és a művészetek folyóján evezgetve rá kellett jönnöm, hogy az adott tények és szereplők irodalmiasításának kísérlete a gyakorlati filozófia zátonyára futott, miközben a folyam továbbra is a tökéletesség kápráztató, csillogó napja felé hömpölyög, nem törődve Első, Utolsó és Új novellával... 212