A szabadság szomorúsága – Csehszlovákiai magyar elbeszélők, 1980-1988

Hogya György - Árnyak temploma

— Bolondok az emberek — mondja. - Hogy képzelik ezt? Mi lesz az m betűs szavakkal! Hogyhogy betiltották? Inden indegy? — Valahogy így — felelem. Elgondolkozik. A kinti emberek őrültségei nem lepik meg, legfeljebb nem tud mit kezdeni velük, ám ez a dolog teljesen kiborítja. — És mit szól ehhez maga? — szegezi nekem a kérdést. — Én? — lepődöm meg. — Hiszen, ha nem tévedek, magának kapcsolatai vannak, vagy nem? — ezt úgy mondja, mint aki egyszerre orvosolta is a bajt. — Ugyan, mire megyek velük? — kérdem. — Hiszen éppen ezért vagyok itt. — Valamit azért megpróbálhatna, nem? — kérdi epésen. Hirtelen indulat önt el. A beszélgetés olyan fordulatot vesz, amelyet nem vártam. Eddig, ha tudtak is róla, mindenki „tapintatosan" hallgatott a kapcsolatomról. Ám most megtört a hallgatás, és De Brosses számonkér! Egy De Brosses! Mereven a szemembe néz, választ vár. Mintha nem lennék tisztában a tehetetlenségemmel. Mintha nem bántana éjjel-nappal a félelem! A szabadságomat, a tiszta szívemet, a hitnélküliségemet kívánja De Brosses! Le kellene rombolnom azokat a láthatatlan falakat, amelyeket saját nyugalmam, saját védelmem érdekében építettem magam köré, s amelyek erősebbek a kastély kőfalainál. Mi jogon kéri tőlem számon De Brosses a cselekvést, ha bolond? A XX. század második felében De Brossesnek képzeli magát, Voltaire-rel pereskedik, és közben azt kérdezi, mi a véleményem a kinti világ őrültségeiről. Semmi! Az égvilágon semmi. Nem érdekelnek. Sem a nagyapám, sem a pártja, sem azok, akik megválasztották. Egyék meg, amit főztek! Az az ő világuk, azok tegyenek valamit, akik benne élnek! Én itt akarok maradni a saját láthatatlan falú templomomban, és élni akarok. Sétálni a platánsorban, üldögélni, beszélgetni. Ezért hagytam magam bezáratni, és nem törődöm azzal, hogy a nagyapám betiltja-e az „M" betűt, vagy sem. De Brosses túl hosszúnak találja a hallgatásomat. — Nos? — kérdi előrehajolva, háta mögött az ápoló közeledik. — Ki kell ábrándítanom — felelem. — Én tehetetlen vagyok. — Ugyan — legyint. — Mert nem akar tenni semmit. — Tudja a nagyapámnak... — A nagyapja? — O az a befolyásos személyiség... markáns arc, hullámos haj, szóval 198